Vasárnap este, fő műsoridő kezdődik az Mr2 Akusztik. – Menjünk filmet nézni! – mondja asszonkám. – Várjá má’ hallgassunk bele ebbe az akusztikus koncertbe a 8-as stúdióból. Szóról szóra így mondtam. Hallottam már nevüket felkonfban a Petőfin, nem emlékeztem mit is csináltak pontosan, de gondoltam, „nézzük” meg milyen egy teljes koncert tőlük. Az első szám után úgy kommentálok, hogy ez sem nem jó, sem nem rossz, de akkor már érdekelt a folytatás is. Ránézek páromra, szerinte ennek nem lesz jó vége.
Az első szám Pierrot nevű egykoron igen népszerű eladó hang és szövegvilágát jutatta eszembe. A második számnál megjegyeztem, hogy eddig olyan, mintha Ihász Gábort és a Republicot ötvözte volna valaki. A harmadik, az Aranysárga fényével címűnél éreztem azt, hogy bár erősen Halász Juditos hangulatú, de a szám mégis egyben van. Bár nem értettem mit akart ezzel az együttessel az Mr2, de most már végigülöm, csak kiderül – gondoltam. Aztán elkezdtem annyira felhúzni a szemöldököm és a homlokom, hogy másnap reggelre komolyan mondom izomlázzal küzdöttem. Elkezdtem jegyzetelni, majd feladtam. Párommal megbeszéltük, hogy minden menni ige és a már főnév említése után húzunk egy strigulát. – Nem hiszitek el, de majd minden dalban találtunk. Huszonötig jutottunk. Rájöttünk azért figyelünk ennyire a szövegre, mert a dallam egysíkú volt. Az volt az érzésünk, hogy a szövegíró, dalszerző a gitárt lefogta egy bizonyos ponton és egy óráig el sem engedte. Egyszer örömünkben nevettünk, mert még mindig számoltuk a menni és a már, később pedig az álom és talán szavakat, máskor meg már kínunkban. A hallgatás közben akaratlanul is eszembe jutott Woody Allen Hétalvó című filmje, amelyben a Vidor Répa biobár társtulajdonosa 2173-ban a hibernálásból felébred és orvosai megmutatnak neki egy sportközvetítést és tudakolják, hogy ez mi célt is szolgált. A doktor azt mondja: „- Egy ideig fogalmunk sem volt, mi lehet ez. De aztán kidolgoztunk egy elméletet. Úgy gondoljuk, ha az Önök társadalmának valamelyik tagja nagy bűnt követett el …büntetésből ezt kellett néznie.” Erre Woody: „-Igen. Tökéletesen ráhibáztak.”
Szerintem kifejezetten megengedhetetlen, hogy főműsoridőben, a nemzeti közszolgálati akusztikusban bárki is hamisan éneklejen. Márpedig így történt. A vég az Akkor kéne lóra szállni című dalnál jött el: Eltemették sorban már; Kinek van itt dolga már; A semmin lép a lábunk már. Amikor a sorvégi rímeket a már szóval oldja meg a dal írója, akkor nem más, mint az ötlettelenséget, a Magyar Közhelyességi Határozót (Akadémia Kiadó, 2013) hívja elő bennem. És mindezt megspékelve a következő strófával, amit négyszer egymás után énekeltek el . Még egyszer tehát: négyszer! Akkor kéne lóra szállni/ Mikor alszik még a város/ Ne is tudják, hogy elmentél/ Akkor kéne lóra szállni/ Míg nem rajzolt világost/ Az alvó háztetőkön fény/ Nincsen végtelenre térkép/ Se többé úgy ahogy rég/A semmin lép a lábunk már/ Semmit hurcolunk a zsákban/ A szív dúdol magában/ Semmi lábon táncot jár/ Semmi lábon táncot jár.
Nem értettem tehát, hogy mindaz, amit a prozódiáról tudtam eddig azt miért kell így összezavarni. Végignéztem az számok többségét és elsősorban páros és keresztrímekben íródtak, szinte csak azokban. A refréneknek nem nagyon találtam a mondanivalóját és egyáltalán nem derült ki számomra, hogy az együttes milyen irányt keres.
Na,kábé eddig a kritika, majd letettem a gépet, másnap elolvastam és gondoltam mentés-küldés. De nem hagyott nyugodni a dolog, és kicsit keresgéltem a neten. Kiderült, hogy tizenhat számból , tíz Republic szám volt és hát gyorsan elszégyelltem magam, nem az együttes, hanem a kegyelet okán, meg amiatt is, hogy nem ismertem fel belőlük egyet sem elsőre. Ez pedig nem teljesen csak az én hibám. Azt sem érettem, hogy az együttes tíz vadiúj számából miért csak hat hangzik el. Aztán megnéztem ki is írta az elhangzott Republic dalokat. Tóth Zoltán azokat is. És akkor megnyugodtam. Meghallgattam, hogy szóltak ezek fénykorukban. Hát jobban. Mind hangszerelés, mind előadás tekintetében. Jobban illeszkedett hang(súly) és dallam, az orgánum hibátlan volt, és a zenészek is tudták a dolgukat. A szövegíró gyermeki, tiszta lelkületét elismerem, de dalai jobban illenének egy képzettebb hanghoz, rutinosabb előadóhoz. Keresgélni nem is kell nagyon, mert Koncz Zsuzsa és Halász Judit, énekelték szerzeményeit, és számomra így sokkal hitelesebbek lennének ezek a számok.