VOLT Side Story –  Hétvégi körmérközés Sopronból

Kétségtelenül az egyik legjobban várt fesztivál volt a nyáron, amit az egész szerkesztőség óriási önmegtartoztatással várt, szerintem egy hétig senki nem nyúlt magához, hogy aztán majd az Arctic Monkeys-on élvezzünk a legnagyobbat. A hűség és a hétvégi hőség városában, többen többfele mozogtunk. Nézzük, én merre jártam!

A dánok 30 fokban is sísapkás (?) heavy metalként fémjelzett kemény legényeivel kezdtem a napot, ahol a hangulat rendben volt és a közönség is személyre szabva érezhette magát, mert a srácok nem lazázták el a bulit. Azt mondjuk nem tudom, mióta játszik metalt a Volbeat, de ha ők nagyon ragaszkodnak hozzá, ám legyen. Az életérzés nyilván nem lesz sosem olyan tesztoszteron szagú, mint a hatszor nagyobb általában júniusi télvíz idején megrendezett nagykabátos Rock Am Ring-en, de ilyen ez a rock szakma. Öt szám elteltével, az az érzésem volt, hogy a Volbeat mindig ugyanazt tenor zúzást, és hardrock dobritmust adja el kellemes jobbra-balra dülöngélős, nem agyon bonyolított, témaváltásoktól mentes dallamaival megspékelve. Nekem túl sok az óóóó óóóó óóóó, meg a hey, hey. Leszámítva a slágert, nem mindig tudom, hogy legutóbbi vagy az eggyel előző albumukról tolják éppen. Na ezért játszanak ők általában napnyugta előtt, arra meg tényleg tökéletesek.

Minden fesztiválon eljön az egyik szemem sír, másik kopog az éhségtől programja. Így van ez nálam, ha a Hurts lép fel aznap este. A nyakig begombolt, fehér inges, felöltős pincér külsejű Theo jelzi számomra, hogy itt a vecsernye ideje. A brit együttes még mindig hat, alkot, gyarapít, így kétévente mi magyarok sem úszhatjuk meg. A ’80-as évek szintipop, new wave formációin felnőtt generáció gyerekei járnak most napjaink fesztiváljaira, így ők nem feltétlen ismerik a The Human League együttest, akiről a kilenc órási headliner-ek már szinte minden bőrt lehúztak a kinézettől a megszólalásig, és nem is adtak sokat hozzá az egykori cirip-cirip hangzásvilághoz. Zenéjükben annyi a hozzáadott érték, mint floureszkálós cukorka körül a sötétített üveg. Szóval egyrészről szomorú voltam, hogy már megint miért a Hurts, másrészről örültem, hogy végre elmehettem a közeli pizza to go-ba kényelmesen, langsam spazieren vacsorázni.

Ha azt mondod pu-pu-pu Punnany, én azt mondom Netsky. Mindkettőt egyszer láttam (remélem ez nem csak az én szegénységi bizonyítványom), de utóbbi nagyon jó érzésekkel tölt el. Tavaly a Szigeten Arató András méltó utódja, David Guetta szettje után ­ aki megidézte a szárszói diszkó ’99-es slágereit ­éreztem úgy, hogy muszáj fülemet valamivel jól is lakatni, ezért a belgák drum ’n’ bass oltárához járultam. Akkor az A38 sátrat majdnem magukra bontották a fesztiválozók. A felfújt kacsaúsztatótól, (amiben ültek) a guminőig minden szörfözött az első sorokban. Hazájában ünnepelt, de az angol slágerlistára is gyakorta felkúszó producer most is hatalmas bulit csinált a Volton és a Hurts-re összegyűlt tömeg nem is sokat fogyatkozott. Ő az a producer, akinek vegytiszta, kilpesített számait lehangoló a tecsőn hallgatni, élőben, live set-tel működik igazán dobossal, basszerossal és egy mc-vel kiegészülve. Aztán, ahogy írtuk átmentünk a meeting point-ra, a Borfaluba Jokózni, 220 felettezni és Mamama mamamariázni.

Másnap láthatóan a VOLT lakosságnak benne volt a boogie a lábában, hisz ucsó nap, jönnek a majmok stb… Vendéglátóm is így gondolta ezért benéztünk Csermer Boggie koncertjére a Poncichter Negyedbe. Ő az a lány, aki photoshop-os, parfümös számával oly hamar a fesztiválok közepének kis színpadjai között találta magát. Kellemes ébresztgetős magyar és francia sanzonjaival másnaposság űzőnek, romantikázásnak a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán és hideg téli estékre nagy szeretettel ajánlom. Majd jött Szabó Balázs és Bandája ugyanitt. Még az is megfordult a fejemben, hogy végignézem az egész koncertet és elcsalok pár percet a Monkeys-ból. Az Apák vadludakkal című számnál, mikor a hallgatóság lehunyta kék szemét meghatottságtól lábujjhegyen mi is távoztunk a kavicságyon.

A Strypes nem volt rossz és ahhoz képest, hogy a nemzeti dohányboltokból érettségüknél fogva még simán kitiltanák a srácokat a ’60-as évek rhythm and blues világát megidéző ír társulatnak bőven van még ideje csiszolgatni magát, kissé egysíkú volt élőben, lemezen meggyőzőbbek voltak. Aztán jött az elmúlt napokat és az újságíró társadalmat leginkább foglalkoztató jó volt vagy nem volt jó fellépése, az Alex Turner and the Arctic Monkeys. (Egyébként lehetne ez az új nevük, Sanyi köré van építve ez a brit rockabilly varázs). Igen, a sheffield-i bariton még mindig nem tud a vízen járni, bár sokan ezt várták – mondjuk néha úgy csinált mintha ő lenne az axis mundi – de semmi olyat nem tett, ami különösképp meglepett volna, talán az utolsó ízes, tájszólásos beszólásán rökönyödtem meg kissé, mármint hogy bevállalta: R U Mine, motherf*cker-t? Bár ez a bunyeszság végig benne volt a levegőben, de ki várt itt Michael Jackson féle I love you too-t?

Van egy csávókám, aki gyerekként valszeg beleélte magát a West Side Story Cápáinak bandavezér szerepébe, szűk kis bőrdzsekijéhez úgy ragaszkodott a színpadon az esti hőségben, mint Shakin Stevens a gyapjú zakójához. Finoman mozgatta a csípőjét, mint Swayze a Dirty Dancing-ben, és baromira élvezte, hogy kábé mise celebrálásra készülő széttárt karját és James Dean-es cigarettára gyújtását olyan sikollyal kísérték a tinik, mint amikor a Carbonfools-os ex vagy nem ex-modell Fehér Balázs a beletúr sérójába vagy a pömpöst finoman odébb ficcenti. Ezt vagy komolyan veszed, vagy összekacsintasz a jampival, hogy a kiscsajok vadulnak ezért, és ez is a show része. Tizennégy évesen szerintem egyszer mindenki kipróbálta, ahogyan pléhpofával sétált, ruganyosan Travolta a Pomádéban, de ugyanennek utánzása, mai fejjel, nekünk halandó nézőknek kegyetlenül ciki lenne. Ha valakinek, akkor Mr. Turner-nek meg még jól is áll vagy hiteles ez a ki nem esek a nyegle szerepemből egy percre sem stílus. A számok rendben voltak, a nagy slágereket is leadták, így senkinek nem lehet oka panaszra, de tény hogy végére már rajtam is kijöttek a fáradtság jelei és ez szerintem is az ő hibájuk. Mindezek mellett, ha újra jönnek, nagyon szívesen váltom meg jegyemet a VOLT vonatra, merthogy a dalok meg működnek nálam.

Majd végül átmentem a Nagyszínpadtól egy percnyire játszó Vad Fruttikra és Likóék hibátlan, minden energiát a rajongók közé nyomó bulijával fejeztem be soproni hétvégémet. Bővebb kritikát az Arctic-ról Csingász kartárs írt erre fele.