…és akkor ott ült mögöttem Elvis – koncertbeszámoló a MüPából

Na persze, nem az az Elvis! Ő „csak” Elvis Costello volt, aki minden túlzás nélkül csodálatos több, mint két órát adott nekünk a MüPában. Beszámoló a 14. sor 3-4 székéről.

Bevallom, először nekem is utána kellett néznem, pontosan ki is az az Elvis Costello. Mert az oké, hogy ő volt a MüPa októberi műsorának címlapján, hallottam is már róla ezt-azt, de az úr nálunk annyira nem nagy név, mint amennyire az indokolt lenne. Ez, hogy nem túl ismert hazánkban, meg is látszódott a koncert nézőterén: bőven voltak szabad székek, olyan jó háromnegyed-ház lehetett a Bartók Béla Hangversenyteremben. Mondjuk ez még önmagában nem lenne nagy baj, hogy nem fogy el az összes jegy, van ilyen. De az, hogy ha valaki már eljön a koncertre, majd utána már a második (!) szám után hazamegy az első sorok valamelyikének közepéről, nos… az ilyen minek jön el? Mire számított?

Pedig a koncert kezdése igazán erősre sikerült: pontban fél nyolckor a színpadra lépett Elvis, lenyomott egy laza Hello-t, majd kezdte is a bulit, egyből a Red Shoes-szal. Ezek után ki nem találjátok, milyen cipő volt rajta aznap este!

És itt térnék ki a Művész Úr személyiségére: hatvan éves, és még mindig úgy néz ki, mintha csak feleannyi lenne, arról nem is beszélve, hogy a fickó olyan sármos, amennyire a férfiak 99%-a ha megszakad, akkor sem lesz (ez nem csak az én megállapításom)! Az pedig első pillantásra látszik rajta, hogy imádja, amit csinál, mindene a zene, egyszerűen él-hal érte. A hangja pedig…. nos, nem véletlenül mondták neki, hogy lehet, hogy ez az egyik legszebb szerelmes szám a világon, hallgassátok csak:

Szóval a koncert kezdése kifejezetten erősre sikerült, igazi örömzene volt, ami a továbbiakban csak fokozódott: régen voltam olyan koncerten, ahol szinte minden szám közben eszembe jut, hogy na, ez a legjobb szám! aztán pedig: nem, inkább ez!, vagy inkább ez! Zseniális a fickó, na.

Zseniális, több szempontból is: egyrészt mint zenész, ez aligha vitatható. Másrészt pedig Elvis Costello a nagybetűs Előadó. Az átkötő szövegei viccesek, színpadi megjelenése és az egész kisugárzása pedig irigylésre méltó, és egyáltalán nem volt gond, hogy „csak” szólóban lépett színpadra, így is tökéletesen kitöltötte a több, mint két órás játékidőt (hatvan évesen én örülök majd, ha két órán át tudok tartani egy gitárt, de hát ezért nem vagyok én Elvis Costello). A koncertek egyik Achilles-sarka az átkötő szöveg, nem egyszer sikerül kínosra, erőltetettre a nevettetés, átvezetés. Nos, itt ilyesmiről szó sem volt!

Megtudhattuk ezen az estén, hogy a rock&roll tulajdonképpen egy budai találmány („A rock&rollt Budán találták fel 1923-ban, aztán nem engedték, hogy Pesten játsszák, végül palackpostán betették a Dunába, és valahogy eljutott New Orleansbe”), illetve azt is, hogy mennyi szerelmes dala van („Arra gondoltam, játszok nektek pár dalt szerelemről, hazugságról és becsapásról – de hát van vagy négyszáz dalom, ami szerelemről, hazugságról és becsapásról szól”). Ha mindenképpen ki kellene emelni két csúcspontot az előadásból, akkor az egyik mindenképpen a világhírű Szomorú Vasárnap előadása volna (videó fent), a másik pedig az utolsó szám, amikor az I Want You közben tett sétált nagy kört a gitárjával a nézőtéren Elvis, majd egyszer csak leült a 15. sor 3-as székére. Hát, így ült mögöttem Elvis Costello. Felejthetetlen este.

széljegyzet a 4 székről: … és még csak annyit, hogy a körbesétán kívül még egyszer – előtte – énekelt csak úgy, hangosítás nélkül. a körbesétán viszont nem csak, hogy leült mögénk, de előtte hosszan állt is mellettünk, közben énekelt, arra pedig, amit akkor éreztem nincsenek szavak. ilyen hangot, ilyen közelről még sohasem.
nem mellékesen pedig ezúton erősítem meg a hármas szék ideiglenes gazdájának állítását (melynek igazságát hosszan susogtam a fülébe az előadás alatt), miszerint a pasi több, mint sármos, közelről pedig egészen, zavarba ejtően hihetetlen, hogy éveinek száma hatossal kezdődik. (wetpaint)

Fotózni sajnos nem lehetett, így képeink nincsenek. A koncerten elhangzott dalok: