Annyi mindenért lehetne sározni a tegnapi budapesti The Beach Boys koncertet. Mert hát ugye, ez már nem az eredeti Beach Boys, az egyedüli ember, aki a színpadon volt tegnap este az Arénában és a banda első koncertjén is még valamikor 1961-ben, az a saxofonos-vokalistából frontemberré előlépő Mike Love, és még kis jóindulattal nagy öregnek számíthatjuk az 1965 óta tag Brian Johnston, billentyűs-vokalistát. A többi alapító tag valószínűleg nagy ívben szarik már arra, hogy a nevükkel és a dalaikkal hakniznak a régi haverok a világ körül (pereskedtek már eleget), a kiapadhatatlan zenei zsenialitás szótári példája, Brian Wilson valószínűleg egy afrikai ország GDP-jét őrzi a bankszámláján, mit izguljon ilyenen? Csak azért mégis fura kivetítve látni a koncert közben egy olyan zenekart ábrázoló képet, amin csupán egyetlen tag van a színpadon…
Lehetne fanyalogni, hogy itt volt mégis a nagy The Beach Boys, 53 év zenélés után végre eljutottak Budapestre, erre kb. 1700 ember volt rájuk kíváncsi, ebből jó 1400 mozdulatlanul, ülve kibírta, hogy élőben hallja a Surfin USA-t, a Surfer Girlt, vagy a zenekar másik slágerét, amiben benne van a surf szó…
Meg panaszkodhatnék, hogy mint show, inkább hasonlított egy falunapra színpadi kép (LED-fal; iszonyat gagyi vetítés a háttérben, mintha VHS-ről nyomták volna; OBI-ból hozatott szobanövények).
Na akkor most fordítom meg a dolgot! Kellett bármi más a színpadra, mint pár 50 és 70 év közötti bácsi, akik a világ leglazább zenekarának leglazább dalait tolják élőben? Kellett nekem tömegnyomor, meg sikkből eljövő hozzá nem értő öltönyösök? Ha leülne mellém a banda eredeti basszerosa, Al Jardine a hetes buszon, vagy Brian Wilson csengetne be villanyórát leolvasni, felismerném? Nem hiszem. (Jó, Wilsont talán.)
Szóval igazából nekem, és a jelenlévőknek is teljesen mindegy volt, hogy kiket láttam a színpadon. Nem mondhatom el az unokáimnak, hogy még láttam a nagy, az eredeti Beach Boys-t… Valószínűleg úgyis szarnak majd rá, és inkább mennek a robot barátaikkal valami elektronikus zenére veretni. Ami fontos volt, hogy mintegy két órán keresztül folyamatosan jöttek a 100% pozitív életérzést sugárzó, butácska, de pont ezért szerethető slágerek. Nem titok, a Beach Boys karrierje nagy részében ugyanazt a dalt írta, ember legyen a talpán, aki az egyik dalt meg tudja különböztetni a másiktól, a vérmes rajongókon kívül persze. Vannak a slágerek, meg a még nagyobb slágerek, kábé ennyi. Melyik más banda tudna a világon lehozni egy több, mint 40 dalos show-t szinte üresjárat nélkül?
Ezek az arcok megcsinálták. Mike Love-ra írhatnám, hogy korát meghazudtoló módon mozgott a színpadon, de szerintem pont úgy mozgott, mint egy kicsit fittebb 73 éves mozog. Fel-alá sétál, minden rajongóval kokettál, integet és pajkosan kacsint, és persze séróból hozza a fejhangos éneklős, beachboys-os soundot. Bruce Johnston az energikusabb forma, kétszer is láthattuk felugrani a levegőbe, bár azt is hozzá kell tenni, neki kényelmesebb dolga volt a keyboardjára támaszkodva… Szóval volt két iszonyat szórakoztató öreg pali a frontvonalban, meg pár vérprofi session zenész. A gitáros egy az egyben az idősebb Barney Stinson; a pocakos gitáros csávó pazarul énekelt (amúgy a banda szinte minden tagja énekelt legalább egy számot!); a bőgős és a másik billentyűs arc is tette a dolgát, de a show-t egyértelműen a Willam H. Macy és az anorexiás Presser Gábor szerelemgyerekének kinéző John Cowsill vitte el. A megaslágereken kívül azok a dalok működtek nálam a legjobban, amiket ő énekelt (Don’t Worry Baby, Help Me Rhonda). Egy ilyen banda, a dobos is ekkora showman…
Amúgy megszámlálhatatlan olyan dolgot tartogatott az este, amit én még életemben nem láttam, pedig jártam már jó néhány koncerten. Love ingének mintája, ami miatt már ítéltek el embereket, mint háborús bűnösöket; mellettem torkaszakadtából a zenekar nevét üvöltő LGT pulcsis kisnyugdíjas; összesen 2 fős technikai személyzet, akik csak úgy elfelejtettek Johnstonnak setlistet ragasztani, mert biztos tudja már fejből az öreg; no és persze a 20 perces szünet (!!!) a show két része között.
Amúgy jól fel is osztotta a pauza a műsort: az első részben szinte csak a korai, tipikus szörfözős, csajos, sörözős, napsütéses, táncolós, szerelmes Beach Boys slágerek jöttek. A második rész sokkal szofisztikáltabb volt. Volt kivetítős emlékezés a jó barát George Harrisonra (akivel Love-ék hónapokat töltöttek el Indiában helyi cuccoktól szétcsapva) és Dennis Wilsonra (Do You Wanna Dance az ő vokáljával, a zenekar játékával), no és persze itt jöttek a nagy slágerek is (Kokomo, Surfin USA, Good Vibrations, Fun, fun, fun).
Ilyesmi
Olvastam pár éve valahol, hogy a Stone Roses tribute zenekara a legjobb a világon. Egy az egyben úgy néznek ki, mint az eredeti banda tagjai, hangszeres tudásuk is legalább olyan jó, és tökéletesen elő tudják adni az összes dalt. Csak éppen nem ők a Stone Roses.
Én még abban sem vagyok biztos, hogy a tegnap látott The Beach Boys a legjobb The Beach Boys tribute zenekar a világon. De hogy ők voltak azok, akik lehetővé tették, hogy sok ember 53 év várakozás után rázhassa a seggét az I Get Aroundra Budapesten, az tény. A többi meg csak körítés, ami momentán senkit nem érdekelt.
Több kép a tegnapról ERREFELÉ.
