Alig pár napja jelent meg az Elefánt zenekar Gomoly című, második lemeze. Szerkesztőségünk fantáziát erősen megmozgatta az anyag, maga a zenekar pedig végtagjainkkal tett ugyanígy múlt hét szombaton, az A38-on tartott lemezbemutatón. Nem egy könnyen fogyasztható darab az album, így két szerzőnk is meg fog róla emlékezni a maga módján. Íme első kritikánk, Csingász gondolataival.
Nincs annál kielégítőbb érzés (na jó, talán egy), amikor az ember (esetünkben jómagam) egyik kedvenc zenekara ígér egy új lemezt, azt hosszasan készíti, az ember (esetünkben továbbra is E/1.) pedig egyre jobban várja, emeli magasabbra elvárásait, az említett zenekar (esetünkben az Elefánt) pedig minden várakozást felülmúlva, az alkotói folyamat végén lepakol egy olyan anyagot az ember (még mindig én) elé, amitől – nincs rá jobb szó – beszarik. Nem bírja letenni, replay, replay, replay. Inkább megyek gyalog melóba, kelek korábba, de muszáj meghallgatnom még egyszer. Hazahúztak a kollégák? Fülest be! Unalmas az előadás? Fülest be! Miért kezdtem lelkes nyáladzásba már az első bekezdésben? Nézzük is, mitől lett az elmúlt évek egyik legkomolyabb könnyűzenei teljesítménye itthon a Gomoly!
Nem leszek az az újságíró, aki alkut köt az ördöggel, és egy lemezt track-by-track elemez, pedig olyan jó lenne… Nem feltétlenül azért, mert annyira sokszínű a Gomoly. Sőt, kifejezetten egységes anyag benyomását kelti, amelynek van íve, dramaturgiája, még akkor is, ha a dalok egészen más hangulatokat és történeteket mesélnek el. De mindegyik megérdemelne legalább 6-7 mondatot, ettől most viszont eltekintenék, inkább forduljunk arccal a nagy általánosságok felé!
Az Elefánt saját elmondása szerint filmzenéket ír nem létező filmekhez. Ez a frappáns megfogalmazás nem visz közelebb minket az igazsághoz, de kétségkívül baromi jól hangzik. Esetükben a nem túl mély gyökerekkel rendelkező art-rock vonulat emlegetése esik talán legközelebb az igazsághoz. (Az alter-rockot hagyjuk, sajnos az elmúlt években sok emberben nem túl pozitív feltétlen reflexek alakultak ki ezzel a címkével kapcsolatban.) Az új anyag zsenialitása is abban rejlik, hogy Szendrői Csaba költői szövegei valami szemérmetlen módon simulnak rá a zenekar többi tagja által alájuk pakolt zenére. Csaba Úr külön stílust képvisel – nem véletlen, slam poetryben is utazik –, nem hasonlítható a Bérczesi-féle szófüzérekhez, nem illeszkedik a Kiss Tibi óta Alkotmányba (vagyis Alaptörvénybe) foglalt gyerekdalok feat. keménydrogok vonulatba (lidércek, manók, spaghetti-western, stb.), és nem is követi a Lovi bá által kitalált az autómban galamb a gázpedál (mi van???)- ösvényt.
Ezek a szövegek a belső félelmekről, szorongásokról, elfojtott indulatokról mesélnek, azokról a témákról, amelyekről gyakran az ember még saját magával sem szívesen ül le egy sör mellett beszélgetni. Ennek tökéletes példája a lemezvégi Hinta, amely egy csodálatosan felépített darab, a bizonytalanságtól a teljes tébolyig jutunk („Bennem mintha… – Bennem van az ördög- Én vagyok az ördög”).
Úgy a századik hallgatás után, mikor már „kiismertük” a szövegeket, érdemes figyelmet fordítani a zenére is, mert ezen a téren is komolyat alkottak a srácok. Tóth András gitár-, és Kovács Zoltán billentyűjátéka olyan sajátos ízt és svungot ad az Elefánt zenéjének, amit lassan álmunkból felkeltve, két taktusról megismerünk, őket pedig a Horváth Bence Ede – Németh Szabolcs ritmusszekció támogatja kifogástalan pontossággal.
Szerencsére a srácok nem tolták túl a bánatos dalokat, és pont mikor a Gilette- penge után nyúlna az ember, mindig jön egy, legalább zenéjében könnyedebb, vagy legalább táncolhatóbb darab (Por, Fakard).
Csúcspontot nehéz kijelölni, ugyanis több darab is pályázik a címre. A Folyó zaklatott zongorafutamával, önmagába forduló elbeszélőjével, és a legjobbkor elszabadított indulataival olyan magabiztossággal visz el minket zseniális lezáráshoz (Én egyszer már láttam magamban az Istent, és tudom, hogy …), hogy az ember nem tud másra gondolni, hogy mikor mehet legközelebb Elefánt koncertre, hogy a teljes fizikai megsemmisülés határán üvöltse ezeket a sorokat a semmibe.
A másik potenciális győztes a Tizenhat, amiben a bevezetőben említetteknek megfelelően a szemünk előtt bújik ágyba olyan szemérmetlenül a zene és szöveg, hogy arra inkább tizennyolcas karika kéne. A „Megyek és kiírom a falra, hogy ENNYI”, könnyen lehet generációnk mottója, de maga a dal egyértelműen himnusz, erről már a lemezbemutató koncerten is megbizonyosodtunk. Nagyon remélem, hogy nem jut az Autó egy szerpentinen, Ha az életben, Lehetek én is, stb. sorsára a dal, szívesen megtartanánk magunknak, de attól félek, hogy ez nehéz. Tökéletes úgy, ahogy van.
A nem említett tételek (Zúzmarás, Szikra, stb.) sem töltelékek, remekül illeszkednek mind a lemez szövetébe, mind a zenekar életművébe. Egyedül a lemezt záró Vacakhoz nem volt még eddig türelmem, itt belecsúszik kicsit abba a hibába a zenekar, mint sok hasonló kor-, és versenytárs: túlzásba viszik a mantrázást. Huszadszor is a fejünkbe verik, hogy vacak élet, értem én, rájöttem az eddigi 35 perc alatt is… Nem rossz koncepció egy ilyen érzelmes dallal búcsúzni, és a szöveg ehhez tökéletes is lenne, de a megelőző 10 dalon bemutatott tökéletes arányérzék itt egy kicsit tévedett. Ez legyen a legnagyobb problémánk…
Illetve az, hogy a következő budapesti Elefánt koncertre időben vegyünk jegyet, jövőre a dupla teltházas Akvárium bulira is beférjünk, és pár év múlva, mikor a Volt nagyszínpadról integetnek vissza ránk a srácok, akkor találjunk olyan havert, aki még nem unja az „én már 2015-ben megmondtam, hogy ezek nagyok lesznek” kezdetű sztorinkat.
Utoljára a Fénystopposok lemez utáni Vad Fruttikban láttam ekkora potenciált, és látjuk azóta meddig jutottak Likó Marcellék. Szóval amellett, hogy ezzel a lemezkritikával szerettem volna minél több ember figyelmét ráirányítani egy remek lemezre, egyúttal örök mementónak is szánom az utókornak, hogy bizonyítsa: én megmondtam!
(Slider fotó: Elefánt official Facebook)