Ha tudnátok, mennyi hulladékot kell meghallgatni, amíg egy ilyen válogatás összeáll? Sokat, nagyon sokat! A prüntyögö szintipop mostanában az elektronikustól az önjelölt r’n’b sztárokig amúgy is minden számban alapkellék kezd lenni. Mintha a zenei producerek csak azt szajkóznák minden pesztráltjuknak: – Ha nem ciripelünk alá valami CASIO-t, nem leszünk híresek! És mindjárt itt a szezon! Hát nem értitek?!
Ahogy szoktuk, essünk túl a havi fikán, oh hogy miért nem mentél inkább egy mulatós zenekarba háttérzenésznek vidékre kis rovaton. A megtiszteltetést, akinek idén szívecskéket is lehet mutogatni kis kezünkkel a Sziget End Show-ján, az igazi, de nem egyetlen és bármikor pótolható Martin Garrix. A holland lemezlovas a Don’t Look Down-ban felkérte a szétgrammyzett Usher Terry Raymond IV-et (tényleg ez a neve; most mondd meg?!), énekeljen már bele a mikrofonba olyat, hogy ooh ooooooohhh, ááááááhhh, ááááááááááh ájijájijá, aztán ő majd rányom szintit a refrén végén aztán kis szünet, BASSZUS majd tűzijáték és repülő csillámpor a nagyszínpadnál. És mindenki k…a nagyon boldog lesz. Mivel az ehhez hasonló silány szám vagy már nyolcszáz huszonhatodik az elmúlt egy évben, a hónap bolondja címet ők ketten érdemelték ki.
Alex Turner (Arctic Monkeys) gondolta elüti a borongós szigetországi márciust majd beállt a napfényes kaliforniai Mini Mansionsba egy verze erejéig. – Hát mit mondjak? Egy hajszál választotta el a hónap hülyéjétől. A változatosság kedvéért ebben a dalban szintén a leporolták a Casio hangzást. De kik is? Többek között Michael Schuman. Így se? És úgy hogy a Queen of the Stone Age basszere? Nem tudtam eldönteni, hogy önmaguk vagy Blondie paródiája akarnak lenni. Nem vagyok benne biztos, ha szűkebb régiónkban a Bazi Nagy Vityilló névre hallgató zenekar csinál egy ilyen számot, akkor ennyire felkapta volna-e a sajtó. Nyilván nem. Van az EP-n még négy dal, de még a magamfajta sznobicseknek is szokni kell. Pár 70 A-s keblű, cicikéjű félmeztelen hölgy azért fogyaszthatóvá tette a Vertigo című klipet.
Az Ivan & The Parazol legújabb számát lejátszva azt gondoltam, amit ők mindig is szeretnének magukról hallani. Hogy Iván már lassan tényleg kiérdemli az Ájván megszólítást, és hogy kezd olyan lenni, mint egy nemzetközi banda. A Modernial az a darab, ami ha bármelyik koszos kis angol faluban született volna meg, már tele lenne a nyári európai turnénaptára az együttesnek. Az van, hogy az a 60-as 70-es évek életérzés keverve némi mai frissességgel, amit Vitárisék képviselnek, azt nem tudja náluk jobban senki kis hazánkban, de talán picit messzebb sem. Két út áll tehát előttük: vagy magyarra váltják az összes dalszövegeiket és még több rajongót szereznek (nem fogják), vagy tényleg jön a mesebeli menedzser, aki felkarolja őket.
A Muse úgy néz ki befejezte elmúlt pár éves bénázását – kezdett már ugyanis az erősen ciki kategóriába lecsúszni – és úgy gondolta visszatér valami normális hangvétellel. A Dead Inside címűben ők is a meztelen vizuált választották. Matthew Bellamyék egy kosár mérettel rádobtak a Mini Mansions-ra és egy 75 B-s mellű csajszit vetkőztettek pőrére. De mivel ez egy zenei oldal, nekem azért izgalmasabb a (fucking) Psycho, ahol két olyan riffet és egy olyan gitárfolyamot toltak el, hogy szívesen szürcsölgetném újra rozéfröccsömet a színpadjuk közelében. A dal fel akar robbanni, végig benne van a feszültség, magukhoz képest pedig mind zeneileg mind szövegileg bekeményítettek. A hangvétel tehát jó, csak az irányt tartsák a jövőben.
Egy másik nagy visszatérő a hónapban, akiket jó pár éve zoknit láttam enni majd utána egy nagyot okádni a Hajógyárin a Faith No More. Jó ideje nem adtak ki albumot így bőven retro zenekarként gondolt rájuk a nagyérdemű. A március elején kiadott Superhero, a májusban az online megosztókra kerülő Sol Invictus korong második kimásolt darabja. A szám eleje rögtön egy kis villázásra hívja a hallgatót, kellően agresszív és dobtémával darabolt. Később a dal egyes részeiben egy olyan zongorafutam kíséri a mantrázós szöveget, és a Queen Innuendoját is megidéző gitárdallamot, majd alakul nagyzenekari művé, hogy csak azt kérdezzük magunktól: – Ha ezek ennyire elképesztően jó számot tudtak fabrikálni, akkor hol az anyukájukba voltak az elmúlt tizennyolc évben?
Az Irie Maffia nem egy zenészét, MC-jét láthatjuk más formációkban is, külön-külön is megállják a helyüket. Nem sorolom, mert nagyon sok van. Közülük Élő Márton (a csodálatos hangú és mindig mosolygós Sena férjeura), az elektronikus zene iránt érzékenyek számára nem teljesen ismeretlen. Most azonban úgy tűnik az eddigieknél is nagyobbat durrantott RedRed nevű formációjával. A ghánai zenész producerrel M3NSA-val és az elismert nyugat-afrikai rapperrel Sarkodie-val írták meg közös Ghetto című slágerüket. A dal egy trap, hip-hop keverék olyan ütemes, éles mégis vibráló, jókedvre derítő ritmusokkal, koedukált kórussal a háttérben, hogy vagy tízszer kellett meghallgatnom, mire elfáradtam tánc közben a lábosok között. Merthogy nem lehet rá nem mozogni. Komoly esélye van a tracknek, hogy nemzetközi listákról kacsintson vissza a mi Marcink. Már nem is kell sokat várni, hogy ne csak a konyhában kelljen ugrabugrálni rá: bemutatkozó fellépésük május 21-én az A38-on lesz.
Végezetül pedig bekerült egy jó kis kis punk-rock nóta a végére. A dob ütlegelésen túl érdemes figyelni a nyers, de mégis összetett szövegre és a tiszta rock hangra, mert habár Frank Turner angol – ami néha önmagában is tuti siker – de olyan könnyedén tölti meg a fesztiválok nagyszínpadjait vagy akár a Wembleyt, mint Korda Gyuri a Táncdalfesztivál Sátort. Számos zenei jelölése ellenére nálunk még rádiós zenei szerkesztő nem gondolta úgy, hogy a csapból is neki kellene folynia. Pedig pont itt az ideje. A Get Better-ben Frankie boy olyan elánnal énekel a minket körbevevő trutyi rendbetételéről, hogy nem érzed kínosnak azt énekelni: Because we’re not dead yet.
