Az Artemovszk 38 egy jó ideje úgy gondolja, hogy van az a 100 album, amit meg kell hallgatnod élőben, mielőtt meghalsz. Tudni lehetett, hogy az Amorf Ördögök is felkérést kapott, hogy harmadik, egyben utolsó nagylemezük megjelenésének tizedik évfordulójára adják elő a Cellux-Szimfónia teljes anyagát. Először tehát mindössze egy fellépés volt betervezve, de a jegyek olyan jól fogytak, hogy végül idén öt lett/lesz belőle.
Hogy kik is azok az Amorf Ördögök? A rajongóknak és a 70-80-as években születettek számára, akik Radio Café-n nevelkedtek vagy még jártak a régi Zépébe és a West Balkánba nem kell különösképp bemutatni. Akik viszont Petőfi Rádión kezdték az audió neveltetésüket, azoknak lehet csak a Nekem a Riviéra feldolgozás lehet ismerős. Némivel több kultúrtöri, azoknak, akik véletlenül tévedtek ide, vagy nem tudják mi is az a Cellux-Szimfónia. Az együttes ’93-tól tizennégy éven át töltötte be az underground szórakoztatás szerepét. Akkor még volt olyan, nem mosódott úgy össze, mint most. Egyes szövegeik még az akkori ismertebb mainstream fesztivál zenekarokhoz képest is nyakatekertebbek voltak. Valahol a pop sanzon mezsgyéjén mozogtak, ha egy mondattal akarom összefoglalni, vegyítve tehát költőibb mondanivalót a könnyedebb zenei világgal. Saját maguk gadget popként jellemezték a műfajt. Ha annak idején elmentél egy Amorf koncertre, akkor biztos lehettél benne, megtáncoltattak de abban is, hogy egyes számaik elszomorítottak. A zenét a Tövisházi Ambrus (Amorf Ördögök, Amorf Lovagok, Erik Sumo, Péterfy Bori, Liza a rókatündér) írta, míg az éneket és a szöveget Tariska Szabolcs (Amorf dettó, Magashegyi, Péterfy Bori, némi Kiscsillag), aki a jubileumi fellépésekre megint bajszot növesztett. Ríszpekt! Illetőleg a női szekcióért a „takaros örökzöld” Péterfy Bori felelt.
Mikor megérkeztem mindenfajta kertelés nélkül játszották az első két album legnagyobb slágereit. A közönséget nem is kellett nagyon unszolni, hogy kezdjenek bele az előreláthatólag jó két órás éneklésbe-táncolásba. A színpadkép olyan eklektikus és színes volt, mint zenéjük. Ambrus cilinderben celebrált billentyűi mögül. Általában élére vasalt, koncentrálós tekintetét otthon hagyta és gyakorlatilag végigmosolyogta az egész koncertet. Szabi a két világháború között divatos keménykalapban, csikós pólóban; Bori, hol szkafander szerkóban, hol majorette ruhában és huszár sisakban jelent meg. Pápai István pedig a kétfedelű repülőgépeken használatos sapkában ütötte hangszereit. Drapos Gergő bársony jacketjével és méretes méteres lépéseivel – a színpad egyik végéből a másikba – hamar elhitette velem, hogy valóbban egy zsibongó cirkuszi főpróbán vagyok.
Féltem azért a Cellux-Szimfónia előadásától, pontosabban a tétlen ácsorgástól: tele van ugyanis az album borongósabb számokkal, de Ambrus úgy hangszerelte át őket, hogy ebből szinte semmit sem vettem észre. Tariska pedig olyan ördögi ügyességgel, vőfélyeket és Varga Líviuszt (Quimby) is megszégyenítő tájszólásos szóvirágokkal kötötte át a számokat – láthatóan improvizatív -, hogy nem lehetett kivonni magunkat alóla, végig kellett mosolyogni stand up-jait. Olyat se láttam még az A38-on nagyon, hogy a közönség soraiból egy spicces mackó felkapaszkodik a színpadra és végigénekli kedvenceivel rég nem hallott nótáját. Az pedig kifejezetten dicsérendő, hogy egy biztonsági sem zavarta meg a közjátékot némi kergetőzéssel. De olyat se nagyon látott ez a színpad, hogy az énekesnő üvegből láthatóan nem kristályvizet kezd el osztogatni a közönség soraiban.
Borit amúgy is meg kell dicsérni, bájos és szexi volt. Saját zenekarában nekem már túl dívásan viselkedik, de itt pont annyit és úgy kaptam belőle, amiért annak idején megkedveltem. És még az is belefért, hogy a Nagy meleg pulóver című számnál bekérte a közönségtől az összes kötöttárut, (még egy harisnyát is kapott), de a szám végén eggyel többet vett le és a félhomályban melltartóban hagyta el a színpadot. A Zarándok évszakok címűnél pedig mivel nem lehetett odarittyenteni a komplett, de még a töredék Honvéd Férfikart, a zenekar magnóról játszotta be és közben kiosztotta a náluk még fellelhető és a jelenlévőknek ereklyének számító Betyár a Holdon CD albumborítóját.
Több okból is boldogan távoztam az A38-ról: az élmény csillagos ötös volt, igazi fesztivál hangulatot teremtettek. Konkrétan repkedtek a műanyag sörös és fröccsös poharak és a hálás közönség végigénekelt minden számot. Egy jól megkomponált, feszes műsorban volt részem egy valószínűleg sok próbán átesett zenekartól, nem éreztem egy percre sem, hogy bármelyik része is erőltetett lett volna. Azt is meg merem kockáztatni, hogy az eddigi legjobb Amorf fellépés, amit láttam-hallottam, sőt az elmúlt idők egyik legjobb zenei élményét kaptam. És csak azért merem leírni, hogy izzadságszagú volt a koncert, mert szag szerint az volt – szinte megváltás volt kijönni a friss levegőre. Aki lemaradt az két úton pótolhatja: ha azon szerencsések közé tartozik, hogy megvette jegyét Fishingre akkor ott, ha pedig vár egy kicsit, akkor a tévé is remélhetőleg nemsokára leadja.
