Nem történik meg minden héten az emberrel, hogy 72 órán belül kétszer is azon kapja magát, hogy Bécsben tartózkodik, de nem éppen egy A4-es méretű wiener schnitzel elfogyasztása, vagy a Schönbrunn Zoo cuki pandáinak megfigyelése céljából, hanem koncert-ügyben. Múlt héten mégis így alakult: szombat-vasárnap azért ugrottunk át a sógorokhoz, hogy meglessük kedvenc angol singer-songwriterünket, Frank Turnert és zenekarát, míg kedden ismét csak százzal robogtunk az osztrák főváros felé, ugyanis Foals koncertre voltunk hivatalosak a Gasometerbe.
A szombati Frank Turner buliról nem szólnánk bővebben, egyrészt, mert hozta a szokásos formáját, és bitang jó bulit csinált a szolid méretű (de mondjuk másfél A38-nyi) közönségnek, másrészt pedig mert áprilisban érkezik a már említett Hajóra, és majd hazai pályán leteszteljük.
Annál érdekesebbnek ígérkezett a Foals. Az elmúlt két nyár legjobb koncertjeit szállították a Volton és a Szigeten, kihoztak egy szinte tökéletes albumot tavaly, és egyébként is úgy szokás őket manapság emlegetni, mint a britek egyik lieblingje, akik nélkül elképzelhetetlen egy nívósabb fesztivál lineup 2016-ban. A kérdés az volt, hogy ha egy verőfényes koraeste jól kiszolgálták a vegyes közönséget Yannisék a Hajógyárin, akkor mi lesz egy speckó klubkoncerten? A legjobbakban reménykedtünk, és hát hogy is mondjam… Kurvára nem csalódtunk!
Mielőtt még a terem végi pulthoz crowdsurfölő, felest bevágó 150 centis energiabombára (Yannis) és tökéletesen működő bandájára (Foals) térünk, két dologról kell szót ejteni.
Az egyik ilyen téma utazásunk különleges módja, ugyanis egy direct-to-concert csomagot váltottunk a Todibusznál. Hogy az mi? Hát van Todi és van neki egy busza (jó, valószínűleg a busz nem az övé). A buszt pedig nem is használhatná jobb célra, minthogy zenerajongókat fuvaroz Prágába, Ausztriába, vagy ahol éppen fellép egy olyan sztár, akiknek Budapest túl Balkán. A mostani út azért volt speckó, mert együtt utaztak a kötöttpulcsis Foals fanok, és a szintén aznap Bécsben, csak egy kicsit nagyobb helyszínen fellépő Slipknot rajongói. A dolog sokkal jobban működött, mint ahogy hangzik. A hangfalakból a két banda dalai szóltak, a fedélzeti büfé minden földi jóval elhalmozott minket (Karpackie és Nógrádi ropogós), Todiék pedig mind odafelé, mind visszafelé gondoskodtak, hogy nekünk az egyetlen dolog, amin izgulnunk kellett, hogy lesz-e a méretünkben póló a merch shopban, és hogy milyen trükkel szerezzük meg a koncert után az egyik setlistet. Az biztos, hogy nem utoljára utaztunk velük!
Szintén beszélni kell az előzenekarról, a tavalyi év egyik legjobb lemezét szállító (év végi listánkon a 3. helyet csípték el) Everything Everythingról. Nem tudták überelni az est főprodukciójának számító Foalsot, de bőven megérte egy órával korábban bebocsátást nyerni az 1200 forintos sörök országának tekinthető Gasometerbe. Ami feltűnt élőben, hogy Jonathan Higgs frontembernek milyen baromi jó hangja van. Szegény nem került sorra, mikor a szépséget osztották, helyette viszont olyan orgánuma van, amitől megremegtek a volt gáztározó falai. Az EE dalai néha túlkomplikáltak (főleg a régebbiek) és nem mondom, hogy ha először hallom őket, akkor is lett volna türelmem a rendkívül összetett, ritmus- és témaváltásokkal teli programjukat végighallgatni, de így, hogy ismertem a dalok nagy részét, örültem, hogy őket hozták magukkal Yannisék. Remélhetőleg a Szigetre is elvetődnek, csak ne délután kettőkor.
Artpop után jöhetett a zúzda, az oxfordi csődörök (csikók?), akik jöttek, láttak, győztek. Hajszálpontos show volt, ahol a dalok 80%-a nettó zúzás volt. A Foals régebbi, prüntyögősebb dalait (pl. Two Steps, Twice, Providence) is kibelezte, és ahol eddig szellő és lebegés volt, oda nehézfém került. A koncert bizonyos pontjain elgondolkodtam, hogy elbambulhattam a buszon és a többiekkel a Slipknotra keveredtünk be, olyan metálos varacskolás folyt le a színpadról. De azért persze mindig ott volt a matekos eszesség, Yannis bivalyerős hangja, és azok a jól ismert dalok, amiknek lassan a függője leszek, annyi baromi jó koncertélményem fűződik hozzájuk.
A zenekar látszólag nagyon élvezte a koncertet (pár napos szünet után tértek vissza), és minimális kommunikáció mellett csak azon dolgozott, hogy mindenki elégedetten távozzon. A közönség (magyarok, osztrákok, szlovének, angolok, csak hogy a körülöttünk állókat említsem) pedig természetesen vették a lapot. Repültek a sörös poharak (pedig egy euro volt a betétdíj), lányok kerültek a fiúk nyakába, a fejek pedig olyan hevesen bólogattak, hogy másnap lehetett dolga a bécsi masszőröknek a beállt csuklyásizmokkal.
Az új lemez dalait nem vitték túlzásba, pont annyit kaptunk, amennyit szerettünk volna. A kezdő Snake Oil berántott, a London Thunderrel a sztratoszféra sem tűnt távolinak, a kegyelemdöfést pedig a What Went Down vitte be, amikor is történt az ominózus bodysurf, és amikor a jelenlévő kb. 1500 ember lába egyszerre emelkedett el a földtől.
A koncert egyetlen hibája volt, hogy a ráadás előtt hagyták Yannisék leülni egy kicsit a hangulatot. Értem én, hogy nekik is, és nekünk is kellett egy kis pihenés, de az elhúzott Late Night és A Knife In The Ocean alatt visszaszálltunk a földre, elkezdtem érezni a lábam, amit lejártam napközben a városban, és azon aggódtam, hogy mennyit kell majd sorban állni koncert után a ruhatárban (spolier: kurva sokat). Ha ez a 10 perces üresjárat nincs, akkor azt mondom életem egyik legjobb koncertjét tette le elém a Foals aznap este Bécsben. Helyette viszont azt mondom, hogy ők azok, akik háromszor egymás után tudtak úgy szórakoztatni másfél órán keresztül, hogy semmi nem volt már ismerős, eszembe sem jutott, hogy „ezt már láttam”. Ez legalább akkora dolog.
Remélhetőleg sokat jönnek még hozzánk is, Szigeték is bent tartják őket a kalapban. Én rohadtul nem bánnám, ha a Foals lenne az új Parov Stelar.