Nem is tudom eldönteni, min lepődtem meg jobban, mikor pár hónappal ezelőtt megtudtam, hogy Warrel Dane szólókoncertet ad Magyarországon: azon, hogy van neki egyáltalán saját albuma meg bandája; vagy, hogy minden előzmény nélkül előkapja az anno áttörést jelentő Nevermore-mesterművet, és holmi 15. évfordulóra hivatkozva (ami azért elég gyenge indok) körbezenéli a világot. Sejtésem szerint ez inkább afféle figyelemfelkeltő promokörút a második szólóalbum előtt, ámbár lehet, hogy csupán unta magát otthon, a Sanctuary amúgy sem egy olyan agyba-főbe turnézgatós csapat.
Előzenekarként a magyar Ad Astra és a görög Dreamrites is részt vett a bulin: az ő műsorukból szokás szerint ismét nem sikerült látni semmit. Előbbit 6 órai veszprémi indulással esélyem sem volt elkapni, utóbbi fölött meg győzött az éhség; vagyis a koncertre szánt idő alatt nyitva tartó kínai/gyrosos büfére vadásztam a városban. De mindegy is, egyetlen dolog számított aznap: hogy Nevermore dalokat halljak, méghozzá az egyetlen hiteles torokból, aki azok előadására jogosult. A koncert megbocsátható tíz perces késéssel kezdődött, ezalatt alaposan szemügyre vettem a helyszínt és a körülöttem tobzódó sorstársakat, korábban ugyanis sohasem voltam még a Dürerben. Elég volt csak a közönség pólóválasztékán végignézni, hogy tudjam, nem akármilyen underground buliba csöppentem: csapdát, osszit még mutatóba sem lehetett találni, ellenben annál több Queensryche, Sanctuary, Katatonia logó jött szembe velem. 22:30 körül a szólócsapat – a.k.a. Brazília legelszántabb Nevermore rajongói – a bekevert Precognition intróra elfoglalta a színpadot, majd, ahogy belecsaptak a Narcosynthesis-be, a Hang is felrobogott a színpadra, mindenki számára világossá téve, hogy ő itt és most kinyitja a száját és leénekli-üvölti a fejünket – nem mintha kevesebbet vártunk volna tőle.
Aztán vártunk tovább. Aztán megint csak tovább. A hangosításért felelős szakember erősen mellényúlhatott, mert Dane hiába erőlködött, a hangja csupán egércincogásként kísérte a ritmusszekció dübörgését a Dead Heart… első két száma alatt. A katartikus nyitányt ezzel a malőrrel el is lehetett felejteni, szerencsére az énekes vad gesztikulálása meghozta eredményét, és az Inside Four Walls-ra helyreálltak az arányok a keverőpulton.
A koncert első felét az ígérteknek megfelelően a Dead Heart, In a Dead World dalai alkották, szépen, lineáris sorrendben, akár az albumon. Warrel Dane profi frontemberhez méltóan vitte a hátán az egész bulit, zenésztársai okosan a háttérbe húzódva tették a dolgukat. Thiago Olivera és Johnny Morales jellegzetes „koncentráló gitáros” arckifejezése árulkodóan jelezte, mennyire megküzdenek Jeff Loomis virgáival (egyébként remekül teljesítettek, nagy dicséret nekik), egyedül a basszer (ki más?) Fabio Carito szállt be a közönséghergelős játékba.
És végül ott volt a Hang, az este abszolút szupersztárja. Igazság szerint magasabbnak képzeltem – bár a megszállott tekintet és a durva szakáll így is elég ijesztő külsőt kölcsönzött neki. A hangjával kapcsolatban kissé bizonytalanok az emlékeim – az én fülem számára fantasztikusat alakított, ám később, a kerthelységben egy-egy beszélgetésbe belekagylózva jópár kritikusabb véleményt is hallottam. Ami viszont értékelendő: nem magyarázott sokat, csínján bánt a közönségénekeltetéssel (basszus, nem azért megyek koncertre, hogy magamat hallgassam), és lehetőségeihez képest próbálta beleélni magát az előadásba. Ennek eredményeként a konferálásainak kb. fele arról szólt, mennyire ronda, üres és értelmetlen ez a világ, emellett éneklés közben néhol olyan extázisban rángatózott, hogy csak idő kérdése volt, mikor tépi ki a kábelt a mikrofonból – a The River Dragon Has Come alternatív befejezése is ennek volt köszönhető. Az Evolution 169 előtt egy kis trollkodást is megengedett magának, miszerint bizonyára régóta kíváncsiak vagyunk, mit jelent a dalban a 169; és ő tudja is a választ, DE nem árulja el. A The Sound of Silence alatt első alkalommal játszotta ki a pogókártyát, az Insignificant-ról pedig megtudhattuk, hogy a nyomott-depis-nihilista Nevermore diszkográfiából is a legnyomottabb-depisebb-nihilistább dalnak tartja, úgyhogy fogadjuk sok szeretettel.
Ahogy haladtunk előre az albumon, úgy emelkedett szinte lineárisan a teremben a hangulat. Magától értetődően az album két power balladáját (The Heart Collector, Believe in Nothing) fogadta a leghangosabb ováció, ám én mégis a döngölő súlyú, albumzáró Dead Heart in a Dead World-öt bátran nevezem a koncert igazi zenitjének – ebben a dalban minden benne van, amiért a Nevermore művészetét szeretni, átérezni, befogadni érdemes. A fellépés első része itt véget is ért, a folytatásért már vissza kellett tapsolni a zenészeket. Az „egyéb finomságok” kategóriába 2 Nevermore-, 3 szóló-, és – a koncertplakátot felülírva – nulla Sanctuary-nóta fért bele. Az Enemies of Reality és a Born (mindkettő veszettül pogózós) vaskos acélkeretbe foglalta a Hang szólókarrierjének három, lazább hangvételű gyöngyszemét. Az As Fas As The Others mint a második Warrel Dane-lemez hírnöke, csöndes, de elismerő fogadtatásra lelt; a When We Pray-t már jó ismerősként, bólogatva köszöntöttük, a lírikus Brother hallatára pedig még annak is összefacsarodhatott a szíve legbelül, aki fél órával korábban faarccal pislogott a The Heart Collector refrénjére. A majd’ két órás érzelmi hullámvasutat a Born fémes zakatolása kerekítette készre, s bár előzetesen reménykedtem, hogy a Dreaming Neon Black-ről is előkerül pár kincs, mégsem támadt hiányérzetem a fellépéssel kapcsolatban. Az egy másik mestermű, és talán majd egy másik turné, ki tudja…
Nem mondom, hogy a brazil csapat nem tett ki magáért, de az ő kiváló teljesítményük is csak erősítette azt az érzést, hogy mennyire hiányzik a régi Nevermore. Remélem, a tagok előbb-utóbb rendezik viszályaikat, és egyszer újra színpadon láthatjuk a klasszikus felállást. Sőt, ha Jeff Loomis már túlságosan beleszokott volna Arch Enemy-s életébe, akár Vörös Attilát is megfűzhetnék a szólós szerepére – talán nem mondok meglepőt azzal, hogy ő sem hagyta ki az aznapi bulit. A koncert után a brazilok szinte azonnal kijöttek fotózkodni-beszélgetni, majd egy óra múlva Dane is előbújt. Na, ez volt az, amit már nem vártam meg, elvégre előttem állt még egy kiadós, hűvös motorozás Veszprémig – a metallegendákkal spanolásra szánt időt másnap reggel extraszundiként írhattam jóvá.
A koncert „eszmei értéke” itt nagyobbnak számít a reálisnál, sajnos Nevermore nálam csak a Nevermore-ral lehet tízes, úgyhogy egy pont mindenképp leugrik. Emellett jár egy brutális levonás a szervezés legnagyobb szarvashibájáért: nem volt ruhatár. Összegezve egy erős nyolcas, ami annak is szól, hogy nagyon várjuk vissza a Hangot, mindegy, milyen zenekarban.
