Már megint nem lehet kikerülni ezt az öneladós témát. Abban (remélhetőleg) már senki nem nyit vitát, hogy a Linkin Park a földkerekség legkommerszebb zenekara, ennek ellenére valahogy mégis mindenki a magáénak akarja érezni, leginkább abban a pillanatában kiteljesedve, ahogy a youtube legelőször feldobta neki a trending első oldalán. A frissen kiképzett LP-kiskatona rögtön indul is a kommentháborúba védeni a bandája alkotói szuverenitását; majd eltelik 2-3 év, kijön egy új album, pár Szodomában párosított kollaborációval, és a rajongó hirtelen a front másik oldalán találja magát – na, és ekkor jönnek az „eladták magukat”, „divatzenekar” stb. vádak, pedig igazán nem nehéz felismerni, hogy a Linkin Park a Hybrid Theory óta divatzenekar.
Nem, a Linkin Park nem adja el magát senkinek, sőt, valójában soha nem is volt senkié. A banda teljes diszkográfiáját végighallgatva, tisztán kivehető a szerves fejlődés láncolata, melyből csupán a The Hunting Party lóg ki – többek között ezért is olyan zseniális az a korong –; egyébként pár rádiós nótával megadják a császárnak, ami a császáré, majd szórakoznak a maguk kedvére: a stratégia 2000 óta ugyanaz. A One More Light fő hibája csupán az, hogy dögunalmas. Meg önismétlő, meg lélektelen, meg hogy Zara Larsson a jellegtelen hangjával ugyanúgy felénekelhette volna a dalokat, mégsem éreznénk különbséget a végeredményben.
Ha ezidáig szerencsésen kikerültük volna az előzetes single-ket, a Nobody Can Save Me kegyetlen hidegzuhanyként fog ráébreszteni a szomorú valóságra: a Linkin Park jelenleg ugyanazon a szemétdombon guberálja a zenei ötleteit, ahol a The Chainsmokers. Ez az a dal, amelyből még legalább 5-6 ugyanilyent fogunk hallani, amíg az album végére nem érünk, és sajnos még így sem lesz érdekes.
Keményebb vizekre evezünk, jön a dalba foglalt harcias LP-válasz a negatívoknak és a trolloknak: tessék már abbahagyni a hisztit a Hybrid Theory-korszakért, ez a mi bandánk, ha nem tetszik, akkor Good Goodbye, fel lehet ülni a buszra és eltűnni (lásd még: Köpök rátok, Célszemély, Megeszik a … stb.). Hallgatás közben szinte érzem Mike Shinoda küszködését, ahogy próbálja az érzéseihez megtalálni a létező legkeményebb, még pont nem kisípolnivaló szavakat, hogy biztos lemehessen a rádiós ébresztő műsorokban. A Pusha T és Stormzy rapperek vendégelőadása egyeseknek jelenthet némi kuriózumot, engem sajnos teljesen hidegen hagy, ki hadar bele a mikrofonba, rockos vagyok, a hiphop-ban is a zenei alapot szoktam értékelni, ezt meg mintha már hallottam volna a Lost in the Echo-ban. Igaz, ott több volt benne a gitár.
A Talking to Myself elsőre meglepően kaotikusnak tűnik, de a rossz értelemben. Másodjára már semmi meglepő nincs benne – szintén rossz értelemben. Harmadjára már kifejezetten értékelem a synthwave-s felvezetést, meg a karcosabb riffet a refrénben (ezt úgy becsüljétek meg, hogy több ilyen nem lesz a lemezen). Ez a szerzemény nem is áll annyira távol a banda korábbi munkásságától, a Living Things bőven elbírta volna.
A Battle Symphony ellenben tökéletesen összefoglalja mindazt, amiért a jelenlegi fősodort gyűlölni lehet: sótlan hangszerelés, lagymatag ének, hazug és semmitmondó szöveg, és az az idegesítő vinnyogás, amit nem tudom, milyen széteffektezett hangszer csinál, de túl sokszor szerepel az albumon ahhoz, hogy említés nélkül hagyjam. Ami főként felháborító, hogy az LP ezt a förmedvényt motivációs himnuszként, „harci szimfóniaként” akarja beadni nekünk – mintha nem tudnánk pontosan, hogyan is néz ki egy ilyen. Előre félek a VOLT-os koncert ezen pillanatáról, mert élőben sikerült még tovább nyomorítani azzal, hogy Chester nyakába akasztottak egy gitárt, hadd játsszon ő is pár akkordot abból, amiből alapjáraton nem sok van a dalban. Nézzétek meg a felvételt, és mondjátok, ha többet láttok benne, mint egy rakás szerencsétlenség.
Az Invisible semmilyenségébe már megint nehéz belekapaszkodni. Ezt a dalt bárki, de tényleg bárki előadhatná a mainstreamből; szívesen mondanék példákat is, de nem tudok. A Linkin Park mintha lecserélte volna a régi példaképeit (RHCP, RATM) valami sokkal közönségesebbre, és alávalóbbra (Coldplay?). A dobtémákban az Imagine Dragons majmolását érzem, pedig azok a katartikus lüktetések ott is elég erőltetettek.
A Heavy-nél már eljutottam oda, hogy kifejezetten zavar Chester éneklése. Ha őt kiszednénk a képből, megkapnánk a teljességgel semmitmondó, tucatpop-dalunkat, valami vékony hangú bércsalogány előadásában, eldudorásznánk a nyáron, aztán elfelejtenénk. Ehelyett kapjuk a sznob szemfényvesztést: a művészi duettet, az érzelgős vonóstémákat, a lefokozott hangulatú klipet és azt a kellemetlen gyanakvást, hogy ezt a szerzeményt talán mégsem egy arctalan szuperproducer kotyvasztotta össze az audio-vegykonyhájában. Egyébként zeneileg egész élvezhető dalocska ez: több ügyes cover-banda meg is mutatta, mi mindent lehetett volna belőle kihozni.
A Sorry for Now kezdő taktusait hallva már harmadszor kellett ellenőriznem, hogy nem indult-e újra az album, vagyis eddig 7/3= 42,857% az önismétlési arány – nem is olyan rossz, mondjuk egy Sandstorm-hoz képest. A nyilvánvalóan progresszívnek szánt breakdown (vagy hogy a francba hívják ezeket elektróéknál), hallatán a hideg futkosott a hátamon: mintha a Steve Aoki-kollaboráció emléke kísértene a banda háza táján.
Jön a Halfway Right: itt aztán végre kiteljesedik az eurovíziós hangulat, ovációval, ’80-as éveket idéző szintitémákkal, sőt, a végén még a harangok is megkondulnak. Összességében egy tűrhetően sikerült szemfényvesztés, élőben talán működik, de nem hallottam, hogy játszanák.
A címadó nótához még a fentebb leírtak ellenére is bizakodva állok – húha, itt már megint a Coldplay kacsingat, az érzékenyebb lelkű tinilányok jobb, ha kikészítik a zsebkendőt. A hangszerelés kifejezetten minimalista, Chester hangja emiatt sokkal természetesebbnek hat, az énekdallamok is rendkívül fogósak. Szinte ujjongok, amikor hallom, hogy a szerény gitártéma az egész dalt végigkíséri – tehát valahogy megállták, hogy ne kerekítsenek belőle EDM-slágert a végére. Talán még egy tisztességes szólót is elbírt volna, ám így is magasan a dalcsokor fénypontjának számít.
A Sharp Edges alatt viszont tényleg elkapott a röhögés, elvégre albumzáró dalként mindig valami különleges dobást vár az ember, és ha ezt a feszültséget a Linkin Park egy folkos nótával oldja fel, az kabarénak sem utolsó. Nem is szaporítanám a szót, mert ezt tényleg nem tudom értelmezni. „What doesn’t kill us, makes us stronger” – énekli Chester, én ezt a sort elfogadom bocsánatkérésnek.
Nem kell semmiféle vérszomjas üzletpolitikai konspirációt belelátni, ezek a zenészemberek pusztán önszántukból sem képesek olyan szélsőséges alkotásra, amit ne szippantana föl a média, meg a nagyszínpad főműsoridőben. Gratulálok a csapatnak az újabb sikeres önmegvalósításhoz, közben pedig azzal nyugtatgatom magam, amivel 2000-ben a diehard metalosok: „majd csak kinövik”.
