Idén is lejutottam a Balaton Soundra pénteken, ahol a popdívák, a túlhypeolt nagyszínpados DJ-k és a temérdek zenei és egyéb program mellett megtapasztaltam azt is, milyen az, amikor egy kis ország foci nagyhatalommá válik és a nemzetük egy része ezt a mi kis fesztiválunkon ünnepli meg.
Délben ugrok le a vonatról Szántódon, ahol egy rég nem látott ismerősömmel ezúttal hátulról közelítjük meg a Sound bejáratát. Itt aztán sikerül is megkapnom a választ a tavaly feltett kérdésemre, miszerint hol vannak a partyarcok napközben? Miért kong az ürességtől a helyszín délutánig? A megfejtés természetesen az, hogy strandolnak, na de miért egy parttal arrébb és nem a fesztivál területén belül? Nos, ezt az újabb, gyötrő gondolatot egy másik napra hagyom és becsekkolok. Felhőkkel szürkített égboltot kapunk így kora délután, úgyhogy a strand szettemből csak a pacsker kerül elő. Így azért mindjárt otthonosabban érzem magam, öt perc múlva már a 790 forintos Heineken is a kézben, pontosabban az ezerkettőnegyvenes, mert ugye idén már egyszerfizetős repohár van, amit hurcolunk magunkkal a zsebünkbe akasztva.
Lépten nyomon belga mezes fiatalokba botlok és egy idő után feltűnik, hogy gyakorlatilag minden harmadik ember itt ma Hazard, Lukaku, vagy éppen De Bruyne lesz.
Fél három környékén a Less Ordinary bárban ’Mark Knight – Man with the Red face’ című klasszikusa csapja meg a fülemet, amire azonnal rá is mozdulok. Immi V zenél éppen, nagyon kellemes délutáni ritmusokkal melegítve a közönséget. Terepszemle tovább, végre megérkezem a Heineken Beachre, ami tavaly óta nem sokat változott, és bár nem is nagyon kell neki, azért egy kicsit több fedett rész elférne rajta, de erről majd később.
A zene viszont továbbra is itt hozza a legmegbízhatóbb minőséget, Peter Bernath &Erro is olyan fajsúlyos,mély darabokat hoz, amitől egy fél órán belül még a sötét felhők is elhúznak melegebb éghajlatra és a délután folyamán először napsütésben táncolhatunk.
A Sound ismét azt az arcát mutatja, amiért szeretjük az itt töltött délutánokat: Az emberek a parton ücsörögnek, beszélgetnek, vagy éppen strandröplabdáznak a vízben finom ritmusok közepette. Persze ma már gyűlnek négykor a Heineken színpad szomszédságában elhelyezett óriás kivetítő mögé is a népek, hogy hatkor megtapsolhassák, vagy éppen bosszankodhassanak a franciák sima győzelmén.
A nagyszínpad is elkezdi mai műsorát Jumodaddy-vel, aki hát hogy is mondjam, ma nem a közönség kedvence. Tolja ő ugyan a trap-es dolgokat, variál a széteffektezett EDM világ hangzásai között és tényleg sokszor nem is csinálja rosszul, a 16 éves kinézetű, kékre festett hajú kissrácok még a szövegeket is tudják egyik-másik tracknél, de bántóan kevesen vagyunk a színpad előtt, úgyhogy én is továbbállok. Megyek, mert a Heineken melletti, másik vízparti helyszín, a Clubs on the beach a berlini Watergate istálló nagyágyúit hozta el nekünk ma estére és hattól Matthias Meyer játszik.
Játszik? Inkább varázsol! Emberünk olyat kanyarít minimál technóból,techből és egyéb jóságokból, hogy pár perc alatt magával is ragad a szettje, amire képtelenség nem mozdulni, vagy minimum kötelező a pihenőbe elhelyezett kanapékban ülve bólogatni. A hab a tortán pedig, amikor a Big Dancers spanyolhonból érkezett, emberek által mozgatott óriásbábjai is bejönnek velünk táncolni! Hatalmas zenei utazás, a nap szettje címet már kora este elviszi nálam.
Irány a Main stage, ahol Ella Eyre már elkezdte esti előadását és erre azért már félig meg is telik a tánctér. A kellemesen füstös hangú angol énekesnő mára már saját turnékon mutatja be nagyon ízléses és fogyasztható popzenéjét, amiből a ma este is elhangzó ’Together’ vagy az ’If I Go’ már a 10 milliós nézettségnél jár. Természetesen a végére megkapjuk a ’Waiting all Night’-ot is, ami Rudimental segítségével tulajdonképpen felrakta őt anno a könnyűzenei térképre.
Gyorsan egy óriásburger egy sörrel és már rohanok is a nap legjobban várt koncertjére, a GusGus-ra. Sokszor járt már nálunk Izland második legeladhatóbb zenei formációja (Björk ugyebár örök első), de mint a vörösbor, amivel a közönségből majdnem lelocsolnak, ők is évről évre csak jobbak lesznek.
Körülbelül ötvenen vagyunk, amikor színpadra lépnek, de ezen ők sem csodálkoznak, ugyanis velük egy időben játszik Belgium Brazíliával, ami azt is jelenti, hogy kis túlzással persze, de a fizető vendégek egyharmada a kivetítő előtt szorít éppen. Az első szám után az énekes viccesen meg is jegyzi, hogy most ő is hibázik néha a szöveggel, mert fél szemmel a meccset nézi. J
Ami persze nem így van, és pár perc múlva már elég szép számú közönségnek szólnak a szintipopos, néha soft celles, máskor inkább depeche modeos beütésű, modern elektronikus zenével átitatott dalok, amire ma este is nagyon vevő mindenki. A frontember, Daniel hatalmas showman, teljesen egyedi mozgáskultúrával, és még egyedibb öltözködéssel színesíti a színpadképet. Az égszínkék alapon úszó fehér felhőcskék mintás pólójához ugyanilyen nadrágot is választ, majd megbolondítja egy szivárványszínű térdzoknira húzott bőrcipővel. Elit. Mindemellett persze rendes izlandiként szerény északi arc ő, nagyon illedelmesen köszön meg minden beléjük vetett bizalmat és lelkesedést.
A több mint húsz éves történelmük repertoárjából játszott másfél órás koncertjük hatalmas ovációval ér véget, ma is szereznek hát maguknak egy pár új rajongót.
Rita Orát így csak egy cipőcsere okán kapom el a Main Stage-en, de engem nem nagyon győz meg a látottakkal, hogy miért is kellett volna inkább őt választanom. Igen, lenyomja a profi show-t, jól is mutat a színpadon, de valahogy nem igazán hoz lázba. Megkérdezem hát a helyszínen dolgozó kedves ismerősömet, hogy ő szakavatottként hogy látta a koncertet.
„Olyan kis langyos volt az egész” – mondja.
Köszi, mert én is ilyennek hallottam, de hát ki vagyok én, hogy 3-4 számból értékeljek. Ezután hatalmas őrjöngés, Belgium hazaküldi az ötszörös világbajnokot, népünnepély veszi hát kezdetét. A hömpölygő tömeg majdnem el is sodorja az éppen az utcán vonuló Visual POI Show csapatát, de ez szerencsére nem történik meg, így végül bemutathatják látványos zsonglőr előadásukat a parton.
A belga örömittas horda pedig megkapja azt, ami a lehető legjobb pillanatban éri őket a győztes meccs után: Csapatás Martin Garrix-szel!
Menetrend szerint ismét fő műsoridőben érkezik tehát a sok látvány kevés értékelhető zenével kombináció, de a pár percenként elejtett „clap your hands!”, vagy „put your fuckin hands up!” máris lázba hozza az erre fogékonyakat, és folytatódhat a veretés ezerrel. Teli torokból megy a „heeeey-hooozás” is, úgyhogy egyértelműen kijelenthetem: kell ez még a népnek 2018-ban is. Punktum.
Viszont az már korántsem nyilvánvaló, hogy az Elrow idén gyönyörűen díszített színpadán olyan húsz évnél is idősebb zenék szóljanak, mint például a Brainbug zseniális ’Nightmare’ című darabja, ami szerencsére szintén működik még a közönségben ennyi év után is, nagy élmény hallani még ilyeneket!
Mikor azonban éjfél tájt elkezdi sokunk által várt szettjét a német DJ legenda, Sven Vath a Heineken Beachen, bekövetkezik minden fesztiválozó rémálma, az özönvízszerű eső…
Egy ideig tartja magát a közönség, de mivel ránézésre úgy kb. húsz négyzetméternyi terület van fedél alatt, a tömeg nagyobbik része fejvesztve menekül valamilyen esővédett helyre. Na ebből a Soundon viszont roppant kevés akad, úgyhogy én három írrel, meg húsz belgával szorulok be egy Heinekenes napernyő alá, ahonnan imádkozzuk az égi áldás végét. Ez egy húsz perc erejéig be is következik, de a fentiek ma nem akarják az éjszakai szabadtéri bulizást, úgyhogy még egy pár óráig adják nekünk rendesen. Remek jó esettanulmányokat lehetne írni itt arról, hogy próbálják magukat védeni a széltől és a víztől a pórul járt partyzók, a leleményesség még részegen, vagy bódultan sem ismer határokat, de sajnos van, hogy a végén még mindig a víz az úr.
Sven Vath még a feléig sem jut a rászabott műsoridőben, amikor a színpadon leáll minden. Áramszünet, vagy csak totál beázás, nem tudom, mindenesetre én is feladom.
Ráhúzom a még kevésbé vizes testrészeimre az esőkabátom, és sok sorstársammal együtt a vasútállomás felé veszem az irányt.