A mi napunk

Tényleg ez kellett, egy jó nagy alvás, és máris pozitív benyomásokkal teli a Sziget utolsó napja. A mozinet sátornál kezdünk, Darvas Ferenc zeneszerző (Eldorádó) kísér régi burleszkfilmeket, kíváncsi voltam, hogy csinálja, nagyon profin, nagyjából egy másodperc alatt vezeti át a témát vidámból harciasba vagy vissza, ha kell. Bóklászunk egyet a hátsó úton, ahol az ember apró örömökre lel: hungarocelgolyó méretű jégkrémgömbökből összeálló fagyit (amely olyan pofátlanul drága, hogy a Sziget elején még eszünkbe sem jutott megvenni, mostanra viszont szoktuk az árakat; egyébként finom), csokibirkózást négy lánnyal és le-lecsúszó melltartóval, és az ego újabb hájjal kenegetését (külön küldöm ezt a mondatot annak, aki nemrég azzal lombozott le, hogy a blog csak arra való, hogy az ember többet foglalkozhasson az egójával) a Metro újság különszámában megjelenő comicsom által, el is teszek vagy tíz újságot, aztán még mindig a hátsó úton belehallgatunk Czeizel Endre érdekes kérdésfelvetéseibe, amit akkor hagyunk csak ott, amikor a közönség túlságosan kezdi elvenni a szót a professzortól.

Belenézünk Iggybe is, de nem hosszan, inkább csak bóklászunk a Szigeten, és nézünk ezt-azt, például felfedezzük a hajóállomást, ahova az elmúlt hat év alatt most jutunk ki először. Félig-meddig megnézzük a Magna Cum Laudét is, kissé nyál, kissé gáz, kissé szánalmas, és mégis egészen színvonalas zenét nyomnak a magyar nagyonpopulár dalok képviselőihez képest – nem is csoda, hogy egészen nagy tömeg csápol rájuk. Közben ellátogatunk pár percre a szomszédos divatbemutatóra, mert éppen ma délelőtt hallottam a MoME-ről életemben először (a New York-i MoMA-ra, Museum of Modern Artsra hajazó rövidítés a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemet, más néven az Ipart jelenti), a végzősök ruháit vonultatják fel a modellek, én meg fotózok, és csodálom a feleségemet, hogy milyen békésen tűri minden hülyeségemet.

Irány a Világzene: igaz, hogy a Besh O Drom az idei nyarat végigkoncertezte – még kvázi-ingyenes ZP-s koncertjei i voltak –, nekünk idén nem jött össze, hogy megnézhessük őket. A Szigeten nem tudom, mikor koncerteztek ilyen elképesztően jót utoljára, mindenesetre hiába fáj a feleségem lába, szűk másfél órát végigtombolunk, és ezzel nem vagyunk egyedül. Ugyan túl sok jó magyar zenekar játszik egyszerre a tavaly csalódást okozó, ezért pár évig büntetőlistámon szereplő Anima Sound Systemtől a PUF-ig, azért itt is igen szép számban jelentek meg a tisztelt egybegyűltek, illetve szép számban csatlakoztak koncert közben, mert az iszonyú pörgős világzenét a Besh O Drom tényleg ritka világszínvonalon űzi. Tombolva termelődnek a boldogsághormonjaink, szép hely ez a sziget, és az emberek is mégiscsak jó fejek.

Vidámságunkat megkoronázandó az Afrika faluban két drága, de legalább rendesen tartalmas, eddig tökismeretlen koktélt veszünk, és azokkal indulunk Prodigy-nézőbe. Biztosak vagyunk benne, hogy a nagyszínpad előtti óriási tér őrült módon tele lesz, és így is van, megállunk egy hátsó sarkában a térnek, így is zsufisan állunk. Kezdődik a koncert, olyan, amilyenre számítottam, legfeljebb az lep meg, hogy a numero uno sláger, a Firestarter rögtön az elején lemegy. A zajt és a fuckfuckfuckolást feleségem kevéssé tolerálja, és úgy dönt, ez neki mégsem annyira kell, úgyhogy kettéválunk, én nézem tovább a Prodigyt, ő meg addig megy Szigetet látni. Tart ez körülbelül a következő szám végéig, amikor is rájövök, hogy egyrészt a színpadtól ilyen messze állni azért is lúzer állapot, mert ide már sokkal inkább csak a dob+basszus jut el, ráadásul nem is olyan hangosan, hiszen az egy számot végigüvöltő (nem éneklő, húúúzó) mögöttem álló hangja elnyom mindent, amiért érdemes lenne ott maradnom, másrészt rám tör a szerelem, és rájövök, hogy végül is nekem leginkább a feleségem mellett lenne a helyem, szóval hiányzik, én meg már megyek is kifelé a tömegből, fülemen a telefonnal, merre van, várjon meg.

Vicces Prodigy közben a Sziget: mint máskor déltájt, csak lézengenek az emberek az utcán. Belenézünk az Afro Celt Sound Systembe, az Afrika-falu talán ezért kihalt, ja, amúgy a faluban venni akartunk egy szép mécsestartót, szerdán még 990-ért adták, tegnap már 1500-ért, azt hittük, mostanra újra visszamegy az ára, erre kétezerért akarják ránk sózni, kösz, de akkor mégsem. A Roma sátorban is jó zene megy (állítólag ott mindig), és kezdem úgy érezni, lúzer dolog is lett volna a Prodigyn maradni, főleg, hogy a Medúza sátor mellett elhaladva világítós kézi mini biszbaszventilátort is a kezünkbe nyomnak, amit innentől fogva nem is tudok eltenni, nagyon frankó, csak tudnám, kinek jut ilyen az eszébe.

Átsétálunk a mozihoz – az Est szerint háromnegyedkor lesz a Fehér alsó, a feleségem szeretné megnézni, a Metro szerint viszont az Előbb-utóbb című kisfilmet vetítik majd. A Fehér alsóból le is játsszák az első tíz másodpercet, aztán kezdődik az Előbb-utóbb, ki érti? Amúgy a kisfilm jó, ahogy az előtte vetített Melletted is aranyos. Csatlakozik hozzánk a Prodigyről szabaduló Zizzz és Barni, akikkel még mulatni akarunk, benézünk a Táncdalfesztivál sátorba, de nem sokáig maradunk, aztán át a Wan2-hoz, ahol viszont még sokára kezdődik a Korai öröm, úgyhogy párommal úgy döntünk, idénre ennyi volt a Sziget.

Elindulunk kifelé árkon-bokron át, és egy elhagyatott helyen óriási örömet okozunk egy eltévedt részegnek (Istennek hálálkodik, hogy magyarok vagyunk, és még azt is tudjuk, hol a Nagyszínpad), ami csak tovább erősíti bennünk a pozitív sziget-képet. Olyan volt ez az egy hét, mint a hollywoodi filmek, sok látvány, pirotechnika, zene, negatív és pozitív élmények, de egyértelműen, vaskosan pozitív végkicsengéssel.

És csak otthon kezd újra fájni a lábunk.