Akad a fellépők között egy olyan név, amit nagyságához képest igencsak
kevésszer említenek meg. Ez a Nevermore, a progresszivitás földi
megtestesítője, számtalan modern zenekar legfőbb ihletforrása.
Kezdetnek rögtön itt van Jeff Loomis, a zenekar gitárosa. Munkásságát zenészkörökben egy lapon emlegetik John Petrucciéval (Dream Theater) vagy Dimebag Darrellével (Pantera, RIP), ez pedig nyilvánvalóan eléggé illusztris társaság ahhoz, hogy a keményebb zenék rajongóinak kötelező felirat szerepeljen a koncert mellett. Kiemelendő még Warrel Dane vokalista is, aki sajátos hangszínével úgyszintén beírta magát a rockzene történelemkönyvébe.
Progresszivitás, ahogy korábban is írtam. Ez a legmegfelelőbb szó annak a leírására, hogy mit is művelnek ők négyen. És egyben a legkevésbé megfelelő, természetesen. Mert progresszív alatt sok mindent érthet az igen tisztelt olvasó, de azt nyilván kitalálta, hogy most nem az elektroműfajról van szó. Progresszív, mint előremutató, az ő esetükben szinte minden tekintetben. A már említett ének, a szövegek, a dalok szerkezetei, a törések, a váltakozó ritmusok, a gitártechnika, stb. önmagában is szokatlannak tűnhetnek, együtt meg aztán különösen, mégis szinte magától értetődően válik kerek egésszé a szemünk (fülünk) előtt. Aki nem hiszi, járjon utána itt, vagy a HammerWorld Színpad előtt augusztus 11-én 23:30-tól.
elnézést kívánok, de az ízléseken és pofonokon túl a „a progresszivitás földi megtestesítője, számtalan modern zenekar legfőbb ihletforrása” a king crimsonra igaz.
mégha a nevermore jó, és direkt elő is kotortam őket a bejegyzés születése óta hallgatásügyileg, ez a félmondat a kc-vel ekvivalens, mással egyáltalán nem.