the day when the world went away

az emberek állatok. a civilizáltság bármely foka pillanatok alatt képes lebomlani róluk, ha valami rendkívüli dolog történik velük: nem kell az, hogy pisztolyt fogjanak a fejedhez, vagy megnyerd a lottó ötöst, elég ha szembejön veled egy sztár – egyéntől függően ez lehet győzike, demjén rózsi, akár justin timberlake -, és már vissza is mentél papucsállatkába.

vagy veled ilyesmi még soha nem történt meg? te ugye prodi módon, hidegvéredet megőrizve, szarkasztikus távolságtartásodat megtartva értetlenkednél, hogy „ebben mi a nagy szám?”. tegnap estével bezárólag én is úgy hittem, hogy a celebspotting, mint műfaj, mint misszió, mint bármi, kiváltképp mint aktív részvétel messze áll tőlem, aztán a sors úgy hozta, hogy hatalmas megmérettetés elé kerültem, s elbuktam, de csúnyán.

most gondolkodj el azon, ki az a zenész, akit a legnagyobbnak tartasz a földön. lehet akár halott, az én esetemben teljesen mindegy, csak vonzalmad legyen hozzá tökéletesen aszexuális, magyarán rajongásod, tiszteleted kizárólag tehetségéhez, munkásságához fűződjön. nos, az én szememben ez az ember trent reznor, a nine inch nails frontembere. tegnap találkoztam vele.

egészen véletlenül, ha lehet ilyet mondani, hisz zs-vel egy félig megemésztett skinny puppy koncertet hagytunk ott, annak ellenére, hogy kb. ezerszer jobb volt, mint a tavalyelőtti nagyszínpados. otto von schirachot vettük célba a mokkába, s az úton lépdelve kiszúrtam trentet hátulról. hármasban sétált a kijárat felé (mint később megtudtam, ő is a skinny puppy-ról jött). zs szerint egyszerűen nem lehetett ő, mert túl kicsi volt, nem az az elefántnyakú óriás, aki a színpadon azt üvölti, hogy „…like an animal”. csupán egy alacsony emberke, aki ásványvizes palackkal a kezében elvegyül a rezignált szigetelők között. de néhány másodperccel később már zs is tudta, hogy trent reznor az (egy világ omlott össze benne, de ő nő, ez érthető.)

szívem persze hevesen el kezdett verni, hirtelen eszembe jutott mindaz az élmény, amit az évek során a NIN szerzett nekem, meg persze, semmi sem jutott eszembe, végül aztán megvontam a vállam: oké, ez trent reznor, nagyszerű, itt lépked előttem, ennyi. azért egy képet csináltam róla hátulról, s volt is emiatt lelkiismeretfurdalásom.

sétálgattunk mögöttük, aztán ők elkanyarodtak egy másik irányba, mi meg tovább lépdeltünk a mokka irányába. igen ám, de biztos elvétették a kanyart, ugyanis feltűntek mögöttünk, és ekkor jött elő bennem a papucsállatka-effektus. szóltam zs-nek, hogy „állj és pózolj”, mintha őt fotóznám, és mikor mellénk értek, katt. ez lett belőle:

zs-t a kedvedért levágtam jobbról, de tuti, hogy ezt a képet még az unokáinak is mutogatni fogja, hehe.

akár itt vége is lehetne a sztorinak, csak hogy trenték megálltak. megérkeztek a taxiállomáshoz: mára gondolom, részükről ennyi volt a szigetelés. nem volt mit tennem, oda kellett mennem, hogy köszönetet mondjak. gumilábakon, valószínűleg idétlenül vigyorogva, de oda kellett mennem. valami kacifántos gratulációt készültem kipréselni magamból, aztán persze, nem jött össze. addig jutottam, hogy „mr reznor, can i shake your hand?” és trent bármiféle modorosság, fintor vagy terhes pillantás nélkül mosolyogva megrázta a kezem, és annyit kérdezett: „you’re coming tomorrow?” nem, dehogy, a hammerworldbe megyek akelára. „of course” hebegtem. „we’re gonna here” mondta és ismét megrázta a kezem. mielőtt eloldalogtam volna, valami totális hülyeséget mondtam neki, amire szerencsére már csak nyomokban emlékszem – fogjuk rá az elfogyasztott dreherre, de inkább a szituáció tehet róla: állat voltam, de mit ne mondjak, szerencsés.