reznor pénteken megígérte, hogy itt lesznek, hát itt is voltak és itt is maradnak (*szívére mutat*), míg világ a világ, de ae első tokyo hotel koncertjéig biztosan. 2005 nyarán, mikor legutóbb élőben láttam őket, elkövettem azt a hibát, hogy túlzásba vittem az alapozást, így csak a testem emlékezett a bulira, én magam nem igazán. ezt a fiaskót nem követhettem el újra, mert hát hiába volt kijózanító az első sorok szaunája, magától a zenétől minden műértő megrészegült.
a 42 éves reznor és folyamatosan formálódó bandája az évek során valamivel megfontoltabb lett: már nem tépték darabokra sem a színpadot, sem magukat, gondolom, valahol rájöttek, hogy önmagában a zene is elég ahhoz, hogy a hallgatóságot lenyűgözze, felzaklassa, kifektesse. szerencsére, felnőtté válásról szó sincs, hisz az a művészet halála, s az indulatok azért elszabadultak kisebb adagokban, ügyesen, melynek egy fender gitár látta kárát.
szóval azok ott öten jól érezték magukat, miközben végig professzinoális performanszot produkáltak: a közönség egészéről nem tudok nyilatkozni, de mi ötszázan ott az első sorokban eggyé váltunk – zenével, mozgással, egymással, mintha visszaléptünk volna a babilon előtti időkbe.
középen, elől a hangosítás is gyönyörű volt (a jóval távolabbról figyelő zs szerint viszont a basszus mindent elnyomott), s ez leginkább a the great destroyernél volt tetten érhető, mivel annak minden egyes brutálisan finom elektro zördülése átjött: a közönség laikusabb fele nem is tudott mit kezdeni az aphex twin legelborultabb napjait idéző zajparádéval, míg ági csak simán ledupstepezte. 🙂
bármennyire nem kedvelem az új albumot, számomra ez volt a koncert egyik csúcspontja olyan személyes kedvencek, mint a burn és az eraser mellett. gossip: ez utóbbi alatt majdnem meggyilkoltunk egy idióta hollandot(?), aki elkezdett szirénázni egy játék-megafonnal.
még több gossip: pár percig azt hittem, lekésem a show elejét, ugyanis nagyivó balázs barátom beígért nekem egy backstage pozíciót, amiről aztán kiderült, hogy nem más, mint a vip-kert, ahová én is be tudtam menni (amíg le nem kopott a szalagomról a „szakmai” jelzés, ami miatt némi később problémába is ütköztem egy görcsös ajtónálló kisasszony által). némi rohangászás és sármászás után végül a legjobb helyen kötöttünk ki ty-jal és lapáttal, habár szitne biztos voltam benne, hogy pillanatok alatt elveszítem őket, de elől olyan durva prés alakult ki, hogy szinte végig egymás mellett maradtunk. egyik oldalamban egy szemüveges kocarajongó, hátamban egy halálra rémült kiscsitri, én meg vmi csaj busa hajkoronáján keresztül vettem a levegőt. muszáj volt némi helyet csinálni. 🙂
és akkor a tények: a banda közel 100 percig volt színpadon, egyáltalán nem várakoztattak meg minket; visszatapsolás nem volt, az apróbb szünetek a színpad gyors átrendezéséhez kellettek, szóval nettó 90-95 percet játszottak. a hurt alatt valahol a hátam mögött kisebb fajta vitaest bontakozott ki, hogy ez most akkor egy johnny cash-szám feldolgozása vagy fordítva. ha az olvasók közül esetleg valaki nem tudná, annak elárulom: a néhai man in black adaptálta a trent által írt dalt.
íme az index fórumáról elcsent setlist:
Hyperpower!
The Beginning of the End
Heresy
Terrible Lie
March of the Pigs
Closer
Survivalism
Gave Up
Me, I’m Not
The Great Destroyer
Eraser
Only
Wish
The Good Soldier
Dead Souls
Suck
The Hand That Feeds
Head Like a Hole
Hurt
a lista nem teljes, ugyanis volt még burn, no you don’t (az egyetlen szám a fragile-ról : ) és az it’s a rainy man. na jó, ez utóbbi nem. napestig lehetne sorolni, mit hiányoltam (the wretched, starfuckers inc., something i can never have), s vannak olyan zseniális dalok, amiket soha/nem nagyon szoktak játszani (we’re in this together, the perfect drug, all the love in the world), hát most se tettek kivételt.
valahol a koncert hevében trent megícsérte a tömeget, felemlegette a skinny puppy-t és remélem magában elhatározta, hogy nem ez volt az első és utolsó alkalom, hogy magyarországra jött koncertezni.
azt hiszem, tegnap este más említésre méltó dolog nem történt.