Az Üllői úti villamosmegálló úgy látszik, vonzza a jófajta underground
rockzenei koncerteket, ugyanis a Kultiplex helyett mostantól a Trafóban
kerül megrendezésre a Tues-DIE sorozat, és ez már csak azért is
pozitív, mert iszonytatóan közel van az albérletemhez.
Tehát Tues-DIE Reboot, az új helyszínen az első, a fellépők a
Renegades, a Stereochrist, végül a Wackor. Kb. negyed tízre értünk le,
ekkor mintegy 25 ember lézengett az alagsorban (hol máshol?)
berendezett klubban, ebből olyan 22 főt tettek ki a fellépők,
szervezők, és a barátnők-barátok. Kezdtem megijedni, hogy ez is ilyen
furcsa buli lesz, ahol egyenesen kínos végignézni a zenekarokat
annak ellenére, hogy mi legalább vettük a fáradtságot, és lejöttünk.
Szerencsére tévedtem, nem is tudom, hogy gondoltam, hogy az igazi
underground arcok 10 óra előtt mennének szórakozni. Félreértés ne
essék, ebben nincs semmi gúny, csak kicsit logikátlannak tartom ezt,
mivel másnap a többség ugye dolgozik, stb.
Érkezésünk után nem sokkal csapott a húrok közé a Renegades nevű,
számomra eleddig ismeretlen formáció. Meg kell, hogy mondjam, nem
hagytak bennem túl mély nyomot. Olyasmi zenét játszanak, amit esetleg
az autódban szívesen hallgatsz feltekerve, miközben 160-nal repesztesz
az országúton, de ahhoz kicsit kevés, hogy felfigyelj rájuk élőben.
Alapvetően nem volt különösebb probléma, jött egy gitártéma, rá rappes
vokalizálás, a dobos úriember eléggé összefogta a csapatot, de valahogy
mégis hiányzott a számokból az a megnevezhetetlen dolog, ami egyedivé, karakteressé tenné őket.
Eközben 7-8-szorosára duzzadt a nézősereg, jelentős részük zenész, de
azt hiszem, ez senkinek nem okoz túl nagy meglepetést ezekben a
körökben. A hangosítás sajna kicsit elmaradt az átlagtól, ez főleg
Wackorék performanszára ütötte rá bélyegét, de erről majd kicsit
később. A Renegades jó háromnegyed órás zenélgetés után átadta a terepet
a Stereochristnak, a sűrű pakolás közepette pedig rávettem magunkat egy
kisebb alkoholizálásra. Miután kikértem a két Bacardi-kólát, szép
lassan realizáltam, hogy itt kortól és nemtől függetlenül mindenki sört iszik. Gáz. De ez van, nem szeretem a sört, na.
Stereochristék még egy kis introval is készültek, ebben a
pillanatban mindenki felpattant a helyéről és a színpad elé vonult,
köztük mi is, viva la csordaszellem. Első és utolsó alkalommal a Kék
Yukban láttam őket pár szám erejéig, akkor nem jött át annyira a
zenéjük, most viszont egyből megfogtak. Valamiért olyan energikusság
áradt belőlük, még ezen a kis színpadon is, amit tanítani kellene. Mind
profi zenészek, az az egy gitáros egymagában úgy szólt, mint más
bandában két és fél, iszonyat jó témákat hozott,
középtempós-néholdoomos stílusban, ám ez utóbbi esetben sem a végzeté
volt a főszerep, sokkal inkább a szórakozásé. A basszeros pontosan ott
villantott, ahol azt kell, ugyanígy a dobos emberke, az
énekes-frontember pedig énekelt és frontemberkedett… de nem akárhogy!
Akarva-akaratlanul magához vonzotta a tekinteteket, együtt élt a
zenével, nem csak úgy odaállt és énekelt, mint ahogy azt sok helyen
látni. A hangjában pedig ott volt az a mocsok, ami abszolúte
beleillett az amúgy sem túl finomkodós koncepcióba. Osztatlan sikert
arattak a körünkben, egyszerűen 100%-osak voltak. Remélem, az új albumon
érződik majd ez az energia, az eddigiek ugyanis valahogy elsétáltak
mellettem, ezért is okoztak ekkora meglepetést.
(Direkt nem írtam magáról a zenéről, csak azt a pár agyonkoptatott
jelzőt tudnám felhozni, amiket már annyiszor hozzájuk kapcsoltak, ez
pedig felesleges. Inkább menj el a legközelebbi koncertjükre és
hallgasd meg őket!)
A fellépésük közben a nem túl népes társaságunk 3 fősre duzzadt, mivel
megérkezett egy lakótársam is, fiú létére vékony Davidoff cigarettát
szívva, további Bacardi-kólákat kortyolgatva, azt hiszem,
vitathatatlanul mi néztünk ki a legmelegebbeknek. Sebaj.
Wackor. Itt valami nagyon el lett cseszerintve a hangosításnál,
főleg ami az éneket illeti, ebből sajnos nem sok jött át. Ezt
leszámítva zúztak rendesen, egy ennyi ideje működő együttesnél pedig
kár arról beszélni, hogy mennyire együtt vannak a zenében. Mondjunk a
basszeros emberkét kiemelném, ő igazán hozta a showt, bár ki más hozta
volna ebben a minimáls-formációban, ugye. Szeretjük az ilyen zenéket,
de a hangosításon tényleg sok minden múlik, és ezúttal nem vált
előnyükre. Ha a SC 100%-os volt, akkor ők 95%-osak, a kontraszt miatt
nem alkottak olyan nagyot, de egyben nem is volt velük semmi baj, sőt.
Pörgős, néhol groove-os, néhol belezős, dobosvokálos, szóval egyedi.
Azt azért megjegyezném, hogy a hétköznap éjfél utánra elnyúló
zenélgetés nem tett túl jót a népsűrűségnek sem, még egy érv a korábbi
kezdés mellett.
Végezetül említsük meg, hogy folytatódik a nemi eloszlással
kapcsolatos tendencia, azaz most is rengeteg lány mozgott a nézőtéren,
éljen, éljen, csakígytovább!
köszönjük az elismerést, örülök, hogy meggyőztünk végre:-)
amiért kommentelek: a Renegades egy Rage Against The Machine tribute zenekar volt, csak ratm dalokat játszottak. mármint ha jól emlékszem:-)
a hazai zkr-ok közül nekem a Stereochrist az egyik nagy kedvenc: sztem simán világszínvonalú muzsikot toltok (szembenyalás OFF ;)))
most kifejezetten jól esik az önértékelésemnek:-)
amúgy az estéről, a blogomon olvashatjátok az én verziómat:-)
huhh hát kicsit para, hogy a ratm-t nem ismertem fel, bár nem vagyok egy kifejezett rage-fan 🙂
én is csak a híresebbeket ismertem fel, de a nálam okosabbak elárulták a titkot.