A Neo jött, én pedig mentem. Sokadszorra. Egy végigsörözött koncertből levont következtetések, valamint parttalan értekezés zenei kérdésekről.
Azt, hogy az elektronikus tánczene és az ún. “élő zene” kulturális
keretei között különbségek vannak, méghozzá elég lényeges különbségek, régóta hiszem, sőt, tudom.
Mit ad Isten, tegnap igazolva érezhettem magam, mégis, mielőtt
nagyképűen legyinthettem volna, jól összezavarodtam. A NEO ugyanis
valami egészen különleges pozíciót foglal el a magyar zenekarok,
szűkebbre véve a kört, az angolul éneklő magyar zenekarok
között; a tegnapi koncert olyan kérdéseket vetett fel, melyeken a baráti kör nagy része hosszasan rágódott, megnyugtató választ
azonban senki nem talált.
Ha tisztán a sikert vesszük az egyetlen megbízható mértékegységnek,
tulajdonképpen nincs is miről írni: a NEO abszolúte, minden szempontból
sikeres zenekar ma, Magyarországon. Nem annyira sikeres, mint a
JATE-klubot mindig dupla teltházig megtöltő, Kispál- illetve
Quimby-féle dinoszauruszok, viszont mindenképpen sikeresebb, mint a
fénykorát élő (?) hazai indie-szcéna feltörekvő, angol szövegekkel
operáló zenekarai. Nyelvi szempontból a NEO egyébként is egyedülállónak
mondható, őket elkerülte az idegen nyelvet választó hazai zenekarok
tipikus, “itthon nem ismer a kutya sem, kint meg nem kellünk senkinek”
tünetegyüttese, ők egy időben kint is kellettek valakinek,
valamennyire, itthon meg mindig volt felvevőpiac. Annak idején okosan
belőttek maguknak egy stílust, amit — a tagcserék és a felállás
átalakulása ellenére — végig sikerült következetesen megtartaniuk,
apróbb változtatásokkal.
Például a legutolsó, Maps For a Voyage című lemezük már
egyértelműen a táncolható klubzene felé tendál, hiába sokkal több rajta
a gitár, mint az előző albumokon; a dalok többsége szigorú négynegyedes
alapokra és az egyeket következetesen lábdobon-pergőn hozó
dobtémákra épül, ami koncerten roppant idegesítő tud lenni, főleg, ha
egymás után öt számban marad kvázi változatlan az alap; ráadásul a
dobok úgy vannak effektezve, mintha nem is élőben verné őket a dobos
srác, hanem laptopról szólnának — semmi baj azzal, ha mondjuk egy dob a
felismerhetetlenségig szét van visszhangosítva, egészen addig, amíg úgy
szól, mint egy dob, ami a felismerhetetlenségig szét van visszhangosítva.
Így viszont funkció nélkülinek, feleslegesnek érződik a hangzás miatt.
Annyit azért mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a NEO-nál
kulturáltabban szóló koncertzenekart nemzetközi viszonylatban is ritkán
találni; visszafogott, a JATE hangrendszerének adottságait jól
kihasználó, hangerőt emberi módon adagoló hangosítás volt tegnap is —
csakúgy, mint mindig.
A legfőbb gond a Tér és az Idő. Állnak fent a zenészek a színpadon,
elől két, európai szintű adottságokkal rendelkező énekes sokszor
egészen jó dalokat énekel profi, húzós alapokra… az ember mégis azt
érzi — és főleg az új lemez megjelenése utáni, a korábbinál sokkal
kevésbé erőteljes koncertprogrammal kapcsolatban — hogy itt kérem
szépen nincsen eldöntve egy alapvető kérdés: a NEO tánczenét akar játszani vagy elektronikus alapokon nyugvó élő zenét? És ha előbbit, akkor miért nem csak olyan helyeken, ha pedig utóbbit, akkor miért nem csak másmilyeneken? Lehet azt mondani, hogy ez több stílus egyszerre, crossover,
vagy mifene, de a koncepció effajta hiányossága néha bizony átüt a
produkción, egyfajta falat húz az előadó és a közönség közé, előbbi
elbizonytalanítja utóbbit, mígnem utóbbi elgondolkozik, hogy vajon neki
most hogyan is kéne táncolni, illetve illik-e együtt énekelni a
szövegeket. Ehhez hozzájön még a direkte és célirányosan hűvös
modorosság, ami az ilyen zenekarok sajátja (lásd Ladytron, urambocsá’
Depeche Mode), ami megint a koncertélményt csökkenti.
És mégis működik. Ott ugrálnak a lányok-fiúk az első sorokban,
örülnek a kedvenc számaiknak, semmi hülye sznoboskodás, kérem, mit
beszélünk itt “falakról” meg “koncepcióbeli hiányosságokról”, ez a
tudálékosság, ez a fentebb stíl csak a külső szemlélő
sajátja, fogyatékossága, akarata, hogy a kákán is csomót keressen,
megmagyarázza, mi jó, mi nem jó, elhitesse az emberekkel, hogy jobban
ért hozzá, pedig…
…pedig tudom én is, hogy jó ez. Ott voltam én is sokszor a befont
hajú bölcsészlányok és zavaros tekintetű srácok között, ott ugráltam,
énekeltem, örültem, ha a kedvenc számom jött. Az asztal mellől sörözve
figyelni teljesen más, onnan talán meglátja az ember a fonákságokat, de
elmulaszt valami sokkal fontosabbat. Talán minden koncert két részből
áll: egy külső és egy belső társaságból, akik hiába próbálkoznak, soha nem érthetik meg a másikat, nem érthetik, mert máshol állnak. Csak azt tudja az igazat, aki állt már mindkét oldalon: magyarázni legalább olyan fontos, mint érezni, de érezni sokkal jobb.