Speciális előadás, az országban teljesen egyedülálló, parázs-helyzet,
komikum! …ha az alany, akiről a fáma szól, megteremti a mulatságnak
lehetőségét. És Bagi Iván?
Hiszen ő „unalmasabb, mint Gálvölgyi János, tagba szakadtabb, mint Koltai Róbert”,
de legalább fogékony. Kérdés, hogy ez mire elég ott, ahol az
interjúalany élete az, mely szórakoztató formában kell, hogy
megelevenedjék a színpadon?
Tegnap este a Merlin Kamaratermében jártam az Életjáték című improvizációs színház
/ talk show jellegű előadásán, és még úgy 40-50 néző. Csak fiatalok!
Így könnyű lesz játszani – gondoltam, a közeg homogén, mérete
kezelhető, ha minden jól megy, személyes és közvetlen lehet a viszony.
És valóban. Ennek kialakítására az első perctől törekedtek. Az
egymás után felsorakozó színészek (Janovics Sándor, Galán Angéla,
Gulyás Balázs) és egy zongorista (Csák Péter) spontán sajtótájékoztatót
hirdettek, melynek témáját (miért rózsaszín a lámpabúra?) és olyan oda
nem vágó szavakat, melyeket a színpadon a mondandóba rögtönözve
belefűztek, a közönségnek kellett meghatároznia. Továbbá volt még az
egymásra hangolódás felvezető 10 percében kő-papír-olló
sportközvetítés, s egy sziámi ikerpár együtt válaszai a rájuk mért
extrém kérdésekre.
Aztán
megérkezett a fő műsorszám: Bagi Iván – Sáfár Zoltán és Lütyő kutya
kíséretében, majd leültek két kényelmesnek tűnő fotelbe (különösen a mi
faszékeinkhez képest), s egy látszólag szokványos interjúba kezdtek.
Kronológikusan haladva Iván születésétől, a nevelőintézeti és a
rossz tanulóként megélt iskolai évein át, a Nacsa Olivérrel egy
házibuliban való sorsfordító megismerkedésen keresztül, parodista (nem
humorista!) karrierjének és írói munkásságának folyamatában egészen a
jelen korig. Érezhetően mély és feltáró jellegű beszélgetésnek indult,
melyet a vendég zárkózott természete és a tabunak számító szerelmi
vonulata azonban sokszor akadályozott.
Mert Bagi Iván olyan volt, mint aki meg van illetődve. Kéztördelő
gesztusait, néhol már-már motyogásba fulladó, ámde felettébb
szimpatikus és emberi válaszait
figyelve nekem nagyon az jött le, hogy ő egy alapvetően gátlásos,
magának és az irodalomnak való kisebbségi komplexusokkal küzdő figura,
akinek „kiszorított élete” (készülő könyvének a címe) kevésbé vicces,
mint inkább drámai! Emiatt aztán nagyon nehéz feladat hárult a
riporterre, hogy a színpad hátterében ücsörgő és jegyzetelgető
színészek számára ihletgyanús irányba tudja terelni a történetet,
amelyhez hozzá akarnak, és kényes mivolta okán hozzá is mernek nyúlni egy a riportot nagy hirtelenségében megszakító néhány perces improvizációs gegben.
Mert hogy ha még most sem lenne világos, ez volt a cél. Semmi több! A merev szabályokhoz kötött interjú és a fesztelenül sziporkázó dumaszínház műfajainak egyesítése,
melynek végeredménye minden „Életjáték – Lifegame” este egy zenei
klisékre épülő darab, amely helyben készül, s a vendég egy-egy
kiragadott mondataira és kulcsszavaira épül, mint a „kicsi a
szerszámom”, „nem vagyok alfahím”, „szakadt értelmiségi ruhákban
járok”, „nem vagyok hős szerelmes típus”, „próbáltam a lányokra
húzódni”.
Az
alig több mint egy órás műsorban, ha 6-8 rövidke lereagált jelenetet
láttunk, már sokat mondok. Az azért a nehéz helyzetben lévő „szerző”
színészek mentségére szolgáljon, hogy ezek legtöbbje frappánsan ült, s
azon még maga az interjúalany is jól szórakozott, de összességében
nekem ez egy lassú folyású és cseppet sem kerek egész volt, aminek
ráadásul olyan hirtelen lett vége, melyre szerintem a nézőtéren senki
sem számított.
…viszont az előadás csúcspontjának számító fináléba beszállt
„amatőr színészként” az önmagát alakító vendég, Bagi Iván is, és
eljátszottak a múltban egy majdnem így megtörténhetett szituációt,
amikor a meleg vizes medence mellett próbáltak csajozni Nacsa
Olivérrel, de a kiszemeltnek, hoppá, már pont volt pasija, és az jött
is, szépen kidolgozott izomzattal (lásd: videó).