tutti frutti

Ünnepi bőrjakóm nem illet a beZöldült képbe.

Bár széles felsőtestet kölcsönzött nekem széles válltömése, a
bejáratnál motozó Szekuricsikkel még akkor sem mentem ki megütközni a
térre, mikor azok az utolsó gyorséttermi falatkáink elköltésébe
kötöttek hivatástudón bele, még jó hogy azt a jó édes anyját tokaji furmintot nem dobatták ki, amit gyomromban, a ruha alatt becsempésztem…

Mert így készültem én, épületesen, az ismét esélyes sokkra, mit élményben a kiscsillagos nyitónap
adott nekem. A szombat lévén hatványozott tömegre, az EMOlúció kis/nagy
követeire, a „de 11 órára itthon légy!” szülői ukásszal ellátott
gyerekekre.

Elvárás
nem sok, félelem annál inkább mardosta érzékeny lelkem. Ehhez képest:
szeretet, béke, egyetértés; fél kilenckor semmi sor, benn laza félház a
húszas éveik felé húzó átlag kormeghatározó szinttel, mitől máris olybá
tűnt ez az önkényes játszótér, párdon: Pardon, mint régen, egy kellemes
koncertszigetnek a főváros pezsgő vérkeringésében.
Szépen.

Előre vonszoltuk nyamvadt testünk, hogy rázzuk a fesztelen zene ritmusára. Az alávalót a Vad Fruttik
fantázianevű vidám hatosfogat húzta – akinek nem bőre, bújjon ki belőle
-, elmehibbant frontemberük: Marci, szelíd hülye, aki a Gusnál tett mélyen felszínt szántó MSN-interjújában magát és a zenekar tagjait egyszer így jellemezte:

„Hogy mindig hiperaktív vagyok e? Hát társaságban általában
igen. Magamban néha-néha ugrálok egy-egy jó zenére, meg szoktam
léggitározni is, meg grimaszolok a számítógép előtt. Miközben írok,
magyarázom is. A Zolika a dobosunk, nagyon sokat tud inni, ő a
legviccesebb ember akit ismerek, például be tudja gyömöszölni a heréit
és a kukiját egy 2 decis műanyag pohárba. A Gyuszkó nagyon szeret
búsulni, folyton várja az igazit, a zenekarban a Párduc néven fut, mert
egyszer megijedt az ablaktörlőtől. Ezt nem akartam elárulni, de télen
egyszer harisnyát vett a nadrágja alá. 🙂 Kaszi a basszusgitáros, aki
nem bír olyan sokat inni, mint a Zoli, mert egy dabasi koncert után,
úgy viselkedett, mint egy gorilla, alig bírtuk az autóba gyömöszölni,
aztán kihányta azt a sok finom házipálinkát, és hazáig lógott a feje a
letekert ablakban. Hű, de büdös volt. Gergő rengeteget cigizik, de
tényleg olyan sokat, hogy talán még a szendvicseibe is dohánylevelet
rak, ja és kurvára csendes, inkább a gitárjával kommunikál. Mondjuk
velem szokott beszélgetni, de csak ha négyszemközt vagyunk.”

Háromnegyed
kilenckor kezdtek. S rögtön úgy tűnt, leolvasható volt az arcukról,
hogy nagyon komálják ezt az MR2-Pefőfi / MTV hozadék népszerűséget, azt
hogy ennyi sok ember kíváncsi rájuk, mit mikor először gitárt vettek
anno a kezükbe, elképzelni se mertek. És ezért ők megküzdöttek! Ez az
érzés mindennél szebb, s most már minden új dal egyre inkább célt ér,
hisz egyre nagyobb közönség figyeli őket.

Sorra csendültek fel a régi slágerek. Meg az olyan ősiek, avagy
annyira újak, melynek szövegezése számomra idegenül zengett, egyikben
pl. a Halál kopogtatott házuk ajtaján, mint edényekkel házaló ügynök,
de ők bezzeg feltekerték a hangerőt, hogy ne hallják, mert ők ugyan be
nem engedik, nem vesznek tőle semmit, s ettől ez überbrutál áttétes
költői kép, vagy mi?

A szülinaposoknak meg jutott Sárga Zsiguli, bár a konzervatív prozódia szerint ilyenkor „nem kell berúgni„,
viszont zacskó szotyit dobni a színpadra ér, Marci köszönte a magvas
témát, nem volt sértődés, hogy jaj, el is találhatta volna a
befáslizott kezét, inkább kibontotta és elhintette, így ha sárga fejjel
napraforog legközelebb a közönség, akkor ezért; Africana csoki nem
repült.

Ellenben Rióba a képzeletem megint? „Kaján lányok, lüktetés, szamba, szex, mély süppedés, Hé, lehet, hogy voltam, oh, tavaly Rióban.”
Mi attól volt egy véletlen folytán kőkemény, hogy rövidre a nótára rá
ott termett egy lány, egy régen idegenvezetőm, egy ifjú feleség, akinek
2001-ben én voltam a „problémás utasa”, akitől ellopták pénzét és
útlevelét, ezért le kellett szakadnom a Peruba továbbtartó csoporttól,
s ottmaradnom Rióban, ahol ez eset történt…

A dobost idézve: „I am OK!„. S egy jó kis Jazz, mint levezetés.