A sportpálya felől fekete sereg lézengett már tíz óra tájban a Tisza irányába, ki a víz ki a parti kocsmák miatt. Akkor azt gondoltam, húha, mennyien lehetnek a sátortáborban, ha már ebben a hajnali időpontban ilyen szép számmal nyomulnak. Délután kiderült, a hőség űzte ki sátrából a fesztiválok népét, és kábé ez volt a teljes létszám. Én mindjárt az első zenekarra kíváncsi voltam, gondoltam valami helyi koros rockerek, de nem, a Drótkötél zenekar inkább a helyi rockerek gyerekeiből állt, életem legfiatalabb és legkönnyebb basszusgitárosát láttam, de mindez nem látszott, nem hallatszott, mert a gyerekek igen jól nyomták a punkosított TCS, Nirvána és egyéb feldolgozásokat. Ezzel mintegy elfogyott a közönség ereje is, a következő bandát már csak 5-10 gyerek bírta a napon, a többiek elfeküdtek az árnyékban józanon, vagy enyhén ittasan.
Ennyi bakancsot régen láttam, komolyan, üde színfolt volt, ha valaki tornacipőben volt, s az, hogy én mezítláb mászkáltam, rosszalló pillantásokat váltott ki. Kocsiba be, ablakot le. Kaja Szentesen, rövid séta a Körös torokban, és ezen a héten másodszor találtam magam Csongrádon. Egy középiskolás helyi zenekar próbálta bepörgetni a népet, de a nép itt is a fák alatt ücsörgött, csak a szülőket és néhány osztálytársukat sikerült kicsalni az esti napfényre. Szerencsére a PUF már délután beállt, várakozás nem volt. Lecsó kicsit ácsorgott a színpadon, aztán lesétált, megnézte a plakátot, igen srácok, kilenckor kezdünk, és tényleg kezdtek. Nem tudom, hogy mi dobta fel ennyire a zenekart, talán Farkas Zoltán, aki Csongrádon született, megmutatta délután, milyen vöröset rejt a szülői ház pincéje. De egy biztos, az utóbbi tíz év legjobb PUF koncertjét láttam. Lecsó „élt” a színpadon, a régi és új számokat itt is együtt énekelte több korosztály.
Aztán kocsiba be, ablakot le, irány Szeged. Hétfőtől Shakespeare Fesztivál, nincs mese, a nyár itt van.