kedves Feró, semmiképpen nem szeretném elrontani a tegnapi születésnap felett érzett örömödet, de mégsem tudom megállni, hogy leírjam az érzéseket, amiket a koncert keltett bennem.
régen éreztem magam ennyire rosszul.
régen éreztem magam ennyire becsapottnak.
30 éves Rricsét ígértetek, de 15-20 évest adtatok.
voltunk hárman a tömegben, akik nem erre vettünk jegyet.
tiniként nem volt nekem se babos kendőm, se szimat szatyrom, ruhám sosem volt tele biztosítótűkkel, a külsőség ebből a szempontból sosem volt számomra fontos. igazán még lázadónak sem mondhattam magam a kor klasszikus értelmében, mégis ifjúságom meghatározó élménye voltatok. ti, te voltál, aki eldalolta mindazt, ami éreztem. te voltál, aki cifrázás, sallangok, félrebeszélés nélkül tetted mindezt. a mi osztályunk termében a jelmondat – van itt még valaki, aki tudja miről beszélek? – a következő volt: a gondolat előtt a szó csak térden állhat! abban az időben nem volt könnyű elérni, hogy a mondat maradhasson.
ezen a 30-as koncerten valami olyasmit vártam, mint a 20-ason. 90 százalék élvezet, 10 százalék túlélni való. ehhez képest adtál nekem 4, azaz négy!!!! régi számot a két órás koncert alatt.
négyet!!!
ez nem nem kell!!! nem kell a koncert felére betett halvány támadás, nem kell Aradszkyba ágyazott térden állás, nem kell az egész, ez nem az én zeném. az ajándékba kapott babos kendő menetközben lekerült a nyakamról, a koncert végén pedig én már kint ültem és egy jéger kíséretében próbáltam feldolgozni a traumát. néztem a pöttyös tortát, amit vittek nektek a színpadra és arra gondoltam soha többet! soha többet nem megyek Ricse koncertre.
erre sem kellett volna (pedig a két Simont elhoztátok).
sajnálom.
kívánok nektek még sok-sok születésnapi bulit, de engem többet ne hívjatok!