Ian Curtis köszöni, jól van — nagyjából így lehetne röviden összefoglalni az est tanulságait. A Joy Division persze sosem volt — és soha nem is lesz — annyira ismert nálunk, hogy egy efféle emlékest teltházas bulit eredményezzen, de ezzel semmi baj nincsen, ráadásul számítottunk is rá.
A korábban érkezők Anton Corbijn Control-jával hangolhattak a koncertekre, hogy aztán kedélyesen elcsevegjenek magával a rendezővel; erről mi lemaradtunk a tekintélyes csúszást viszont már kénytelenek voltunk a helyszínen átvészelni. Nem tudom, milyen logika alapján, de az elvileg az est főattrakcióját jelentő Closer To Curtis kezdte a sort, akik ugye hollandok és Joy Division-számokat játszanak pont annyira hitelesen, hogy az egész egy pillanatig sem tűnik bántó ripacskodásnak. Ők annak idején alkalmi formációnak indultak, de akkora volt a siker, hogy a folytatás mellett döntöttek, amit valószínűleg senki nem bánt a nézőtéren helyet foglalók közül, ugyanis szinte hibátlan bulit nyomtak, az összes nagy slágerrel a két JD-sorlemezről, plusz seregnyi korai dallal. Az ember egy pillanatig sem érezte úgy, hogy egy diétás nosztalgiabandát néz, akik a példaképek minden rezdülését kívánják eleve kudarcra ítélve reprodukálni: tökéletesen eljátszották, milyen lenne, ha a Joy Division a jelenben feltörekvő brit zenekarként európai klubokban turnézna. És bár kissé zavaró volt, hogy Erny Green énekes tényleg tud énekelni — Curtis egyáltalán nem tudott — illetve néha pofátlanul kopírozza a legendás rángatózást, azért a Closer To Curtis hallatán újfent kiderült, hogy a Joy Division élőben igenis dögös rockzenekar lehetett. A koncert hatására nyilván nem csak én hallgattam újra a Closer-t és az Unknown Pleasures-t, ez pedig minden szónál ékesebben bizonyítja, miért is kellett, hogy ezek a hollandusok fellépjenek nálunk.
A két feldolgozás-zenekar közé beékelt, szintén holland De Staat ugyan zeneileg szinte semmiféle JD-rokonságot nem mutat, mégis az ő fellépésük volt az est fénypontja: ellenállhatatlan, elsöprő élő produkciójuk halvány kétséget sem hagyott affelől, hogy bizony vannak még néhányan, akik nem felejtették el, miről is szól a nagybetűs Rakenroll. A szintis-perkás zenebohóctól a lobogó hajú, őserővel csapkodó doboson keresztül a jó kiállású és kellően erőteljes hangú énekesig minden hibátlan volt, helyenként egészen pokoli hangulatot teremtettek, valahogy úgy, mint nálunk a Quimby, csak sokkal jobb számokkal. Kifejezetten felüdítő volt ennyire hatásos és húzós koncertet látni, mert persze szeretjük mi a manapság dívó folkos indie-entellektüel pepecselést is, de van, hogy az embernek ott a bugi a lábában, amit valahogy le kell vezetni. Külön szimpi volt, hogy a buli végén ők maguk pakolták össze — és cipelték a kisbuszhoz — a cuccot, amit mondjuk meglehetősen ritkán látni ezen a szinten. Van már lemezük, tessék meghallgatni és persze tessék megnézni őket nyáron a Szigeten.
Nem kívánom vitriolba mártani virtuális pennámat, így a harmadikként fellépő, Sziámi- és Európa Kiadó-tagokból verbuvált J.D. Isolated koncertjéről csak annyit jegyeznék meg, hogy pontosan azt nyújtották, amire számítani lehetett. Tudomásul kéne venni, hogy a Joy Division nem kétperces orgonaszólókról és belassult művészkedésről szólt, és bár így is el lehet játszani a számaikat, de ettől még nem kéne. Pedig még Soma Anyánk is megjelent a közönség soraiban, de sem ő, sem Müller nem tehetett semmit az unalomba fulladás ellen; sőt, utóbbi még rontott is a helyzeten. Maga a zene — a már említett céltalan szólóktól eltekintve — igazából nem volt rossz, de a megközelítés eleve halálra ítélte az egészet. A Joy Division-t sokféleképpen lehet interpretálni, de a legjobb, ha egyszerűen eljátsszák úgy, ahogy van. Ez most nem működött, az est fényét beárnyékolni viszont szerencsére így sem sikerült. Ian Curtis tényleg köztünk jár, még ha nem is túl könnyű összefutni vele a pultnál egy sör mellett.
Csütörtökön volt.
Thx, kissé fáradt voltam, javítva.