Ugyan negyedszerre négy nap a nyárból a 2010-es Balaton Sound, nekem – irulok-pirulok – ez volt az első. Sound-szűzen érkezve vegyes prekoncepcióim voltak, vegyes élményeim lettek.
Három évig nem adtam be a derekam, mondván, szintetikus fesztivál ez, Hajógyári-dream-island-ről szabadult emberekkel. Előítélet, én tudom, de Mr. Gyúrokvazzeg-re és Mrs. Műkörömre itthon sem vagyok kíváncsi, nemhogy vízparton, ahol testfelületük még nagyobb százaléka parádé tárgya. Égette a retinámat egypár aranybikini valóban, de idén túltettem magam a rossz májamon, legyünk nyitottak, nézzük meg és aztán ítélkezzünk.
Mert a zenei irányt viszont igenis szeretem, a programok közt bőven láttam olyat, amiért barátságosabbra sörözöm magam embertársaim iránt, emellett jöttek olyan barátok, akikkel bárhol, bármikor lenni nekem jó. Velük lenni jó is volt valóban, ha beilleszkedésünk a légkörbe nem is volt tökéletes. Kicsit túl van lihegve ez Sound-mizéria, szervező és résztvevő részről egyaránt. Nem hiszem, hogy normális, ha pár méteren belül háromszor rángatják meg rajtam a különböző karszalagokat, miközben ádáz tekintetek figyelik a vízből kimászók karját is. De ha már ennyire adunk a felsőkategóriás mivoltunkra, egy-két szolgáltatáson lehetett volna még mit javítani: internetszolgáltatói támogatás ide vagy oda, wifi csak egy tíz méteres körben van az egész területen, ott is ülhetsz a porban vagy jobb híján a kuka tetején. Ha meg ez nem tetszik, fizess. Mert pénzért lehet itt mindent, aranyárú jegyekhez mért aranyárú étel-ital, kisebb állam hadiköltségvetését el lehetne költeni pikkpakk. Vagy annyira nem is pikkpakk, mert a pultok előtt kígyózó sorok nem csak a rengeteg embernek köszönhetők, hanem a pult mögött állók ugyancsak kezdő voltának is. Kértem én délután 2-kor a rekkenő melegben kitikkadva úgy limonádét, hogy kaptam helyette limonádés pálinkát, bár ez legalább vicces eset, nem úgy, mint amikor a 2-bor-3-szóda fröccsöt háromszori visszakérdezés után is 4 decis pohárban kapom. Igaz, törtjégen, két szívószállal, biztos gondolt rá aranyszíve, hogy ciki dolog ez a valami, álcázzuk longdrinknek. Persze fanyalgás valahol ez is, mert ettől még lehet élvezni azt, ami van – és rengeteg minden van. Minden nap egyszerre három helyen szerettem volna lenni, minden nap reggel ért véget az este, minden nap gyönyörködtünk a Balatonban, minden nap volt valami aha-élmény. Van, akitől többet vártam (Tricky mélyrepülését még mindig emésztem), van, aki hozta, amit vártunk és van, aki többet is.
Azaz nem más a Balaton Sound sem, mint fesztivál. Lehet itt előítéletezgetni, kategorizálni Orfűt alternatívok fesztiváljának, Ozorát a faölelgető hippikének, a Soundot meg a hiperigényeskedőkének, de minek. Éreztem én már magam mind a hármon jól, velem együtt pedig itt most több ezer ember. Félig süketre, félig hullára amortizálva regenerálódunk a 35 fokban, nézzük a képeket és igazság szerint mindegyiken fülig vigyorgunk. Akkor csak nem lehetett ez olyan rossz.