A vallomással kezdem, a film témájában érintett vagyok, van egy féltestvérem, aki Down-kóros. Így talán elképzelhető, hogy milyen érzésekkel ültem be egy filmre, mely története szerint egy Down-szindrómás, de egyetemet végzett és dolgozó férfiről szól, aki beleszeret kissé zűrös szerelmi életű kolléganőjébe. Aztán a film során egyre kérdésesebb lett, hogy vajon tényleg a férfi-e az, aki igazán sérült?
Furcsa volt mozivásznon látnom egy downost, aki egyáltalán nem hasonlít öcsémre, aki ugyanezzel a kórral él. Nem a külső hasonlóságra gondolok, hanem a filmbeli férfi értelmi és életbeli képességeire.
A Down-szindróma kromoszóma-rendellenesség, a 21. kromoszópapár hibás osztódása kell hozzá. A testi elváltozásokon kívül közepesen súlyos értelmi fogyatékossággal jár és gyakran vannak egyéb, kísérő betegségei is.
Furcsa volt látni ezt a férfit, aki értelmileg jóval magasabb szinten jár, mint amit én elképzelni tudtam. Nem, hogy önmagát ellátni tudó embert, de tanulásra, munkára képes férfit láttam, aki nem kevés humorérzékkel is rendelkezik. Ha a Down-kór külső jegyeit nem viselte volna, akkor számomra megállapíthatatlan lett volna fogyatékossága. Szomorú volt látni, hogy milyen minőségi életet élhet valaki ezzel a kórral is, ha van energia és persze nem kevés pénz a fejlesztésre.
Nem vagyok szakember, így nem tudom, hogy a filmben elhangzott kérdésre: Te mitől vagy ilyen? – adott felelet: Velem sokat foglalkozott anyukám, beszélt hozzám és amikor látta, hogy értem, akkor tanított is. – tényleg megadja-e a választ? Ennyi lenne a titok? A foglalkozás és a fejlesztés? Mert akkor a szomorúság mellett még düh is van bennem, hogy nálunk ilyenekre nem telik.
De visszatérve a filmhez: az emberek többségének zavarbaejtő szembesülni azzal, hogy vágyai, különösen szexuális vágyai, mindenkinek vannak. Mindenkinek, még a Down-szindrómásoknak is. Ők is szeretnek – az szinte mindenki előtt közismert, hogy ők aztán igazán képesek szeretni és ragaszkodni -, vágynak ölelésre, csókra, kielégülésre, ráadásul mindehhez partnert szeretnének ők is.
A filmben több downos is ‘szerepel’ és az egyik lány édesanyjának reagálásain keresztül szembesülhetünk önmagunkkal, azzal, hogy mennyire gyerekként viszonyulunk az ilyen emberekhez. A főszereplő férfi is megfogalmazza ezt, mikor azt mondja a nőnek, hogy azért van vele szívesen, mert mellette normálisnak érzi magát. Mert ő ugyanúgy viselkedik vele, mint bárki mással. A férfi pedig semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy valaki végre normális férfiként kezelje. Nehéz ügy, nagyon nehéz.
Nem szeretném elmesélni az egész filmet, így nem térek ki arra, hogy a nő élete sem egyszerű és viselkedésének, férfiakhoz való viszonyának egészen megrázó háttere van, nem árulnám el, hogy egymásra találnak-e a szerelmesek, hogy képes-e a környezet az alkalmazkodásra, a szülő az elfogadásra, hogy mindez kiderüljön tessék megnézni a filmet!
A végén pedig megint csak rajtunk áll, hogy mit látunk meg a történtekből, hogy a záró képekből a főszereplő nevető szemét visszük-e magunkkal, vagy azt a nyugtalanító érzést, hogy a világ felénk eső részén valami nagyon nincs rendben. Mert ez a történet – sajnos – felénk egészen biztosan nem eshetett volna meg.