A nyíregyházi Jurij hosszú évek óta építi lépésről lépésre renoméját, miközben szép lassan az ország egyik legszimpatikusabb „nem befutott” zenekarává vált. Idei szegedi koncertjük mintha azt bizonyította volna, hogy – Örkénnyel élve – legmerészebb álmaink is megvalósíthatók. Csak idő és áldozatos munka kell hozzá.
Azt, hogy a Jurij igazából soha nem tört be a szigorúan vett mainstream világába, a legjobban talán az példázza, mennyire figyelmen kívül hagyja őket a szak- és egyéb sajtó: eddig nekünk sem jutott eszünkbe, hogy írni kéne róluk, ami, ha nem is megbocsáthatatlan, de mindenképp hanyag gesztus, hiszen a maguk különös módján már évek óta a magyar zenei paletta egyik üde színfoltjának számítanak.
Egy-egy fellépésük közben az embert óhatatlanul is hatalmába keríti az érzés, ami már a tavalyi, Szigetes Snow Patrol-koncerten is ott bújkált bennünk, miszerint az egész alternatív szcéna annyira belterjes, hogy igazából teljesen mindegy, mit nyújtasz, szinte esélyed sincs csatlakozni a fősodorhoz. A Jurijnak például több slágere van, mint számtalan, náluk sikeresebb pályatársuknak, de a totális érdektelenség mégis odapöttyinti a slágerek elé a csúnya „potenciális” szócskát, hiszen alkotás sem létezik befogadó nélkül. Persze ezen az sem feltétlenül segített, hogy a tavalyihoz hasonlóan idén is a Nagyszínpad délutáni műsorsávjának legelején kaptak helyet, és bár az akkori nihilnél ezúttal jobb volt a helyzet, még mindig bántóan kevesen hallották azokat a számokat, amiket egy normális világban már rég szarrá kellett volna játszania a rádióknak; ezt a kedves, agyas gitárpopot állítólag szeretjük errefelé, mégis csupán a bebetonozott nagyokat vagyunk hajlandóak elismerni, ami szépen példázza, mennyire esetleges a preferenciáink kialakulása.
A Kék a pólóm például – a direkt hülyére vett refrén ellenére – érthetetlen, miért nem lett réges-rég országos sláger, de a Díler infantilis anti-slágerének egysorosát („ha a díler átbasz, kurva nagy a baj”) is szívesebben hallgatom, mint bármelyik Ákos-költeményt. A dallamok fülbemászóak, a tematika egszerű, de működik – nem arról beszélünk, hogy a Jurij bármiben is kiemelkedne a magyar mezőnyből, de semmivel nem is rosszabb, mint azok, akiket az mr2 naponta többször játszik. A saját erőből elhivatott rajongói bázist kialakító, a „csináld magad” filozófiáját megtestesítő zenekar ráadásul tényleg nagyon kedves srácokból áll, akik régóta tudják, milyen a magyar popszakma peremvidékéről évről évre egyre beljebb költözni. Már csak kiadó lakás kéne, mert hely az van bőven.
Nagyon köszönjük a szép kritikát!