Nem érkeztem prekoncepciókkal Anna Calvi budapesti koncertjére. Pedig bizony vannak olyan előadók, akiknek ha az ember meghallgatja a lemezeit, esetleg kicsit kutakodik Youtube-on, akkor hamar felállít magában egy elképzelés, milyenek is lehetnek, mikor élőben prezentálják dalaikat. Majd az ember elmegy a koncertjükre, és konstatálja, hogy megfelelt-e a várakozásoknak az adott művész/művésznő, vagy sem. Nos tegnap meg sem próbáltam bármilyen elvárást felállítani Anna Calvival kapcsolatban, mert a lemezeit hallgatva egy olyan előadóművész körvonalazódott előttem, akit nem szabad (és lehet) semmilyen skatuályba zárni, csak hagyni, hogy a koncert „megtörténjen” az emberrel. Ehhez képest pedig sikerült pofára esni, de nem is kicsit.
Mert, hogy milyen is volt Anna Calvi budapesti fellépése? Semmilyen. A lemezeket hallgatva egyértelművé vált, hogy kemény pogó nem fog kialakulni az első sorokban, arra sem számítottam, hogy Anna twerkingelve jön be, vagy hogy minden számnál egy-egy ruhadarabtól megszabadulva magából kivetkőzve pörgi végig a bulit. De arra sem, hogy az egyébként is középtempós számokat még jobban belassítva, a modorosan énekelt sorokat még modorosabban énekelve fogja a hölgy és zenekara a szó szoros értelmében végigküzdeni magát a közel másfél órás műsoron.
Pedig a kezdés erőteljes volt: a Suzanne & I és az Eliza is a slágeresebb dalok közé tartoznak Calvi életművében, és bizony a szemünknek is meg kellett szokni a nem mindennapi látványt, ahogy egy hihetetlenül kúl csaj, elektromos gitárral a kezében, mindenféle női előadókkal szemben támasztott elvárásra magasan téve teszi azt a színpadon, amihez legjobban ért: zenél. De sajnos a kezdeti lelkesedés hamar alább hagyott, ahogy jöttek az általam a koncert végére „Tipikus Anna Calvi Dalok”-nak nevezett tételek. Hogy néz ki egy ilyen „TACD”?
Anna sejtelmesen, suttogva elkezd énekelni – Anna valamit elkezd a gitárján pötyögni – a jobb oldali ütőhangszerekért felelős csajszi egy teknősbéka alakú szivaccsal elkezdi simogatni az egyik cint – a dobos bekapcsolódik –Anna már ordít – Anna elkezdi nyúzni a gitárt – teljes kiállás, Anna szinte suttog – mindenki nyúz mindent, minden gerjed mindennel – szám vége.
Ez nyilván sarkítás, de az igazság az, hogy a koncert közepén lehetetlen volt különbséget tenni a számok között. Anna nem nagyon vacakolt azzal, hogy bármit szóljon hozzánk (az igazat megvallva nekem néha kifejezetten unottnak tűnt) és a közönség sem tudta, hogy pontosan mit csináljon. Az idő nagy részében csak álltunk, mint egy rendes jazz koncerten (ahol azért gyakran le lehet azért ülni) és néztük a zenészeket (főleg Annát), ahogy elvan a hangszerével meg a saját énekhangjával. Mondjuk ezzel mi is el lettünk volna, hogyha nem ez tölti ki az este legnagyobb részét.
A koncert vége fele a kiszámítható dalok monotonitását megszakította még egy sláger, a Desire, de utána egyből ismét jött az apátia. A koncertet záró, a ráadásban előadott két dal ( Blackout, Jezebel) tökéletesen lett elővezetve, ha ilyen lett volna az egész koncert, esküszöm ottmaradok pólót/lemezt venni, és addig nem nyugszom, míg nem lőttem egy selfie-t Annával. De ekkorra már teljesen le lettünk fárasztva, és nehéz volt elhinni, hogy ami a színpadon zajlik, annak van lendülete, a daloknak van eleje-közepe-vége, megnyerő refrénje és minden olyanja, ami miatt az ember koncertre megy.
Ehelyett viszont volt jó egy órám gondolkozni azon, ma melyik ingemet vegyem fel, mit vegyek a boltban, mikor jövök haza este és hogy melyik filmet tegyen be elalváshoz…
Szóval a koncert végén csalódottságunkról beszélgettünk, ez nagyon rosszul sikerült első randi volt, és ugyan úgy kezdtem a cikket, hogy nem voltak előzetes elvárásaim, de lehet, hogy végül tudat alatt mégis csak vártam valami olyasmit Annától, amit ott és akkor nem tudott megadni. (Csalódottságunk pedig még jobban fokozódott, mikor a koncert után kiderült, hogy az SD kártyánk bemondta az unalmast, rajta az összes fotónkkal az estéről…)