Igen jó kis program és rekkenő hőség állt össze a PaFe hétvégéjének első napjára. A kötelező magyar gyakorlaton túl két szigetországi bandát is vártunk kis hazánkba: egy neves, kemény rockbandát, és egy még kevésbé ismert, de annál jobb pedigrével rendelkező elektronikus csemegét. Elsősorban mi miattuk éreztük szükségét a szántódpusztai jelenlétünknek. A sajtós pass-ok átvétele után elfoglaltuk szállásunkat. És ekkor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a fesztivál helyszíne nem üveggolyó gurításnyi távolságra van a hoteltől, így kicsit rápihentünk a késő éjszakai programokra.
A portán felhívták a figyelmünket, hogy tudósításunk értelme ugyanígy tesz; a Biffy Clyro légvonalban nettó négy méterre hűsölt ablakunk alatt. Próbáltuk megkörnyékezni őket egy kattintásra, mivel azonban leginkább húzták a skót bőrt, nem zargattuk meg álmukat, de azért egy medencés panorámát tweeteltünk, instáztunk a közösségi hálóra a bandáról. Ezért inkább szállásadónktól kérdezősködtünk arról, hogy viselkedtek a fiúk. A szétvart, hegyvidéki külsejük ellenére igen jól – hangzott a válasz. Sőt, ilyen nyugodt szimpatikus, gitáros vendégeik nem is voltak mostanában. A patent kis szálló concierge-ét az együttes körbevezette konyhás, állós, fekvős, mozitermes luxusbuszán és jegyet adott koncertjükre. Mi is felvettük az együttes ritmusát, amikor ettek (sonka és csokoládé volt a terítéken) mi is elmentünk enni, amikor értük jöttek, akkor recepciós Balázs felajánlotta, hogy felvisz minket a terepre. Ott az egyik supervisor fogadott minket és kedvesen az elzárt szolgálati területen a fesztivál szívébe kalauzolt minket. Szóval ezúton a tisztelet a Főnix Hotelnek Balázsának és a PAFE Tamásának a vendégszeretetért, VIP bánásmódért.
Először a Quimby-vel kezdtünk, mert fotósunk már rég látta őket. Tibiék kellően jó hangulatot csináltak, pár szám elhangzott a Kaktuszligetről, de a jól bevált repertoáron nem változtattak. A Fekete Lamour-ját kifejezetten jó kis improval zárta le a nemzet metronómja Gerdesits Faszi és ütös kollegái: a most éppen kék hajú Szalonpánk Dávid és Líviusz. Óriási hangulatot csinált a zenekar, mindenki mosolygott a színpadon, szívből tolták a hallgatóság feltüzelését, csak a mi három méteres körzetünkben négy leányzó ült lovagja nyakában. Kiss Tibi megköszönte a közönségnek, hogy nem kell valahol egy call centerben telefonos kisasszonynak lenniük, és azt csinálhatják amit igazán szeretnek: zenélhetnek. Meglepetésünkre elhangzott tőlük a nagy klasszikus – hiszen az elmúlt években nem mindig van benne a set list-ben -, a Most múlik pontosan. Nem a megszokott, szétjátszott rádiós módon, hanem kissé áthangszerelve, így adva egy kis újabb lökést legismertebb blues-uknak. Ennek ellenére néha már nem érzünk akkora kihívást bulijukat meglátogatni, mert minduntalan ez elmúlt évek alternatív top 10 slágerlistájába bekerült számokat játsszák el, mi pedig már csak reményt vesztve várjuk a megőrülésért felelős delikátesz darabokat, mint a Don Quijote ébredése, vagy a Legelő című után netán a Bordély Boggie.
A szünetben átnéztünk a Pál Utcai Fiúkra. Bennük sosem csalódunk, a jól ismert, statikus számokat már több generáció betanulta. Most is kortól-nemtől függetlenül együtt énekelték, hogy Lecsónak jó lesz. És ahhoz képest, hogy aznap még lenyomott egy Kiscsillag bulit is, nem fogyott el a kraft, volt benne energia bőven. Fotósunk pedig nem győzött bókolni Anikónak, ahogy ő mondja „hang és küllem” mennyire egyben van. De nem tudtuk teljesen végignézni a produkciót, mert már vártak minket a félmeztelen skótok.
A Biffy Clyro volt kétségtelenül a nap legjobban várt fellépője. Tavalyi Szigetes koncertjük után semmiképp nem akartuk, hogy a Fesztblog nélkül teljen az este. A skót belevaló hármas két session zenésszel és a tavalyi díjnyertes dupla albumuk legslágeresebb számaival érkeztek. A szokásos Different People-lal kezdte Simon Neil énekes, szűrt, sejtelmes hátulról megvilágított fényben. Aztán utánozhatatlan, metál együtteseket is megszégyenítő gitárreszelős, előre-hátrarohangáló, letérdelő showműsorba kezdett bele. A heringként a kordonra passzírozódott fotósok a színpad előtti árokba való megváltó bebocsátást úgy várták, mint pantomim művész pénzcsörgést a kalapban. Aztán szezám tárulj, de nem mindenkinek, a PR-os Hál’Istennek a Fesztblog neve jól csengett, így minket beengedtek. A frontman nem okozott meglepetést, hangja, mint Pom Pom a fa ágán több regiszterben mászkált föl s le, közben persze futott vagy ugróiskolázott egy félmaratont. A közönséggel való barátkozás neki nem kenyere, azt James Johnston basszgitáros intézte el egy pár köszönömmel magyarul. Ennek meg ugye mindig nagy a sikere. Azért az meglepett, hogy ennyien énekelték az ismertebb számokat, mint a Biblical-t, a Black Chandelier-t vagy a Bubbles-t. A Many of horrors-t a rajongók balladisztikus himnuszát, azért nem bízták a közönségre, ahogy ezt Glasgow-ban szokás, de legalább az elejétől a végéig hallhattam az énekestől. Én persze a korábbi albumról vártam azt a számot, aminek a refrénje: I’m a fire and I’ll burn burn burn tonight, mert itt lehet kiadni a gőzt a legjobban és elővenni az asszonyom szerint (odébb megyek, nehogy azt higgyék Veled vagyok) ciki léggitáromat.
A hegylakó vidékéről származó post-hardcore banda ötvözte és megidézte a Pantera és Soundgarden zúzos, bugyi és dobhártya szaggató elementáris világát, de dalon belüli témaváltásokkal, szigorú kézifékkel rögtön egy érzelmesebb, énekelhető, dallamos rockzenében találtuk magunkat. Ezért tudnak ők közönség és szakma kedvence lenni, megtölteni a Wembley-t, vagy a Glastonbury Fesztivál Piramis színpada előtti területet, mert nem csak a kemény csapkodás vagy csak lírázás a műsor végig. Jó egy óra múlva levonultak a színpadról és némi unszolás után visszajöttek előadni leghangosabb és legismertebb számukat a Sitting Belle-t és Mountains-t. Nem is maradt bennük szusz, kiüvöltöttek mindent, így fájó, de jó szívvel engedtük el a srácokat a backstage irányába.
A whiskey-ről elkeresztelt Nagysátorban zenei továbbképzésben részesültem. Töredelmesen bevallom nem láttam még élőben a Funktasztikus névre keresztelt, de a Csató Adorjánra is hallgató MC-t. Korábban Mr. Busta-val együtt zenélő rapper úgy darálta a szöveget, hogy az kisebb csúcsteljesítmény. Fotósunkkal annyira leesett az állunk, hogy a gépet is elfelejtettük elővenni. A hip-hop minden íze benne volt, egy jó bográcsgulyáshoz tudom hasonlítani, sose tudod mit kanalazol ki a következő pillanatban, valami vaskosabb húsit, egy finoman csípősen, odaszúrósat, de minden falat percről-percre ízletesebb. Megvolt tehát a flow élmény.
Aztán visszamentünk Leeroy Thornhill által eladott és marketingelt a Smash Hifi-be belenézni. Ő az a 200 centis, 2001-ben a Prodigy-ből kilépő tag, aki ugrabugrált a No Good (Start the dance-ben). 2008-ban Marten haverjával beálltak a keverő mögé és azóta együtt dolgoznak. Felkészülésként megnéztem egy set-et tőlük a videómegosztón. Gondoltam, kilépős, hazamenős bulinak jó lesz. Az első negyedórában valóban így is volt. De amit aztán kaptunk. Te atyaég! A kezdetben még igen szellős társaság elkezdett duzzadni a nagyszínpad előtt. Sztori a következő, break, trance, bass, hip-hop, drum ’n’ bass ütemekre elkezdtek rákeverni különböző slágereket olyanoktól, mint a Nightcrawlers, Dr. Dre, Queen vagy épp a Red Hot Chili. Ez még önmagában nem egy nagy teljesítmény, meg ilyeneket már mások is csináltak. Ami viszont mégis húzta a hangulatot, hogy egy nagyon jól összeszokott kis formáció tolta az ütemeket. Olyan érzése volt az embernek, mintha ezek saját maguknak csináltak volna házibulit, ami egyszeri és megismételhetetlen és még egy ugyanilyen live set nem is lesz többé. Aztán megjelent három fiatalember. Két néger MC, a harmadik bőre színét nem láttuk, mert sál-sapka-kapucni szerelésben slammelgetett. Ez a három srác olyan rap-et nyomott, úgy vették át egymástól a szót, hogy szívesen beletapsoltunk volna, mint egy jazz téma végén a MÜPA-ban. A fiúk olyan szinten elkészültek a színpadon – konkrétan rotyon voltak – hogy azt hittük még öt perc és ott hallnak meg. Az volt az érzésünk, nem a honi Nemzeti Dohányboltban vehették a cigijüket, és úgy itták a rövidet üvegből, mint én a tejet a hűtő előtt ülve, amikor éjszaka rám jön a nagy zabálás. A Prodigy Breathe ütemeinek végén úgy éreztük nincs már feljebb és Lucky Luke módjára eltűntük a porfelhőben…
To be continued! (Képek erre)