” Mindent nem kaphatsz meg ami kell”-kántálta a közönség Hoboval extázisban, valaki sírt, mások felnyögtek, karjaikkal hívták az eget.
Mindent megkapok, ami kell!-öleltem a leggyönyörűbb nőt, míg életem legjobb Hobo koncertjén álmodhattam.
A banda tökéletesen játszott, Földes Lászlót elnézve kétség sem fért hozzá, hogy lesz még 100 éves jubileumi koncert, ahol a Rolling Stones lesz az előzenekar.
Megunhatatlan részeg álom, első szemérmetes csók, egy halotti toron nemzett magzat végtelen bája.
Cream, Kex, Stones és még Stones, Hendrix Póka Egon tolmácsolásában, vad tánc, simulás, simogatás, ütések, hatnyolcad defibrillál, a kettőnégy ringat.
Missisipi a Duna parton, Muddy Watersből utcazenész lett a Blaha aluljáróban, cseppet sem bánta. Csaltak a szentek.
Nem akartam, hogy vége legyen, nem vagyok civil, megjelölt a blues, kiforgatta szavaim, később ágyában altatott.
Hova mehettem volna innen?
Blue sPot Café, jam session, józan képszakadás, újra Red House, természetesen a Hobo fordítással, ezt már nem lehet túlélni, vagy legalábbis nem érdemes, rángat, de messze még a hajnal, 3 óra húsz-nem enged aludni, nem hagy most a blues….
Ha lesz folytatás ott leszek.
Csak köszönni tudom, hogy újra pulzál ereimben, hogy éltet!
Isten áldjon s éltessen tovább drága Völgy.
Szöveg: Zoli