az én szigetem

az én szigetem köszöni szépen, jól van. teltek az évek, változott, alakult, cserélgette a színpadokat, áthelyezte törzskocsmánkat, de a lényeg, amiért szerettem nem változott. az én szigetem otthonos, puha, barátságos, nevetős és néha sírós – kizárólag csillagos ég alatt -, ismerkedős, beszélgetős, táncolós és sokat, nagyon sokat gyaloglós.
az én szigetem nem fesztiválköztársaság.

egy dolog biztos: hülyeség azon nyafogni, hogy ez a sziget már nem az a sziget, hogy régen minden jobb/olcsóbb/szabadabb/stb volt. persze óhatatlanul kicsúszik pár ilyen mondat az ember szájából, de folyamatosan ezen pörögni, szidni a jelenlegi szigetet tök fölösleges. mert, ha valakinek ennyire nem tetszik amit kap, akkor az ne menjen. elvégre senkit nem toloncoltak még be a fesztiválköztársaságba.

le lehet szokni a szigetről drasztikusan, egyik évről a másikra, de én a kevésbé drasztikus leszokást választottam, idén a teljes hét helyett csak két napot töltöttem kint, a szerdát és a vasárnapot. mindkét napot gondosan választottam meg.

a szerdára azért esett a választás, mert aznap játszott az Antilop Horror. hogy sosem hallottatok még a bandáról? hogy egy számukat sem ismeritek? ez nem lep meg. fogalmam sincs, hogy létezik-e ténylegesen a banda, én csak annyit tudok, hogy a VOLT után a szigeten sem volt Antilop Horror koncert. helyette lett Random Trip, magyarázat a változásra semmi, mintha az meg sem történt volna. a némaságra nem indok, hogy talán én voltam az egyetlen ember az egész szigeten, akit a komplett felhozatalból ez az egy produkció érdekelt igazán.
nem akarok a szerdai koncertekről írni, semmit nem hallgattam végig, kerengtem csak körbe középen, szörnyülködtem a zsúfoltság miatt, nem találtam a helyem. nemtom mitől nőtt meg hirtelen a sziget befogadóképessége, de engem az a +15-20 ezer ember kifejezetten zavart.
azért volt egy hely, ami beszippantott újra, szinte ugyanazzal a módszerrel, mint az elmúlt évben. az ember gyanútlanul és céltalanul sétálgatva betéved az opera sátorba, ahol, örülve, hogy szabad helyeket lát, megpihen egy pillanatra. aztán szedné a sátorfáját, fel is áll, de a padtól eltávolodni nem nem tud, leül újra, mert a produkció fogva tartja, annyira vidám, annyira őszinte, annyira emberi.

a másik gondosan választott nap a vasárnap, mint sziget zárás. végre nem késtem le a napi produkciót, ami szerpentinezés volt, a vártnál kevésbé látványosan. jövőre talán kerül a tömegbe pár konfetti ágyú is, sztem az sokat dobna az élvezeten.
az este nagy durranásának megint az end-show-t ígérték a szervezők, ezúttal Calvin Harris közreműködésével. hogy jobb volt-e, mint tavaly Guetta? rossz a kérdés. ilyen szintű parasztvakítás kapcsán a jóság eleve nem képezheti kérdés tárgyát. a koncert végén és azt követően okozott kisebb kavarodást, hogy a tűzijáték, meg az esetlegesen fel nem robbant töltetek miatt egyes utakat lezártak, illetve egyirányúsítottak, de legalább ez gondoskodott arról, hogy a koncertet követő órában még szóba kerüljön egyáltalán az end-show, mert más, érdemleges emlék, élmény senkiben nem maradt. szerintem, persze.

a keresett élményt, emléket a záró napon a Blues színpad és az Oláh Andor emlékére szervezett jam szolgáltatta. nagyszerű zenészek, arcukon őszinte mosollyal játszottak, olyan öröm áradt a színpadról, amit a nagyszínpad környékén nagyítóval keresve sem lehetett találni.

nem bántam meg, hogy idén egy hét helyett nekem két nap együttlét lett a sziget. jövőre a kettőből egy lesz, de az is csak akkor, ha találok valami igazán vonzót is a napi programban. ha mást nem, akkor egy kis Antilop Horrort, hátha egy év alatt sikerül kitalálni, hogy mit is játszanak a színpadon.