A második napon Sziget időszámítás szerint még mindig csak a nulladik napon járunk, leginkább a Florance-ra voltam a kíváncsi, de azért benéztem Salah Sue-ra és a Quimby-be is belehallgattam.
Viszonylagosan későn az esti headliner-erekre értem ki, rájöttem, hogy nem lehet mindig mindent megnézni, ha végig akarom nyomni a hetet. Először a Nagyszínpadnál gyülekeztem, ha már az utóbbi időben elkezdték megint hájpolni a Quimby-t, erőre kapott lendülete végett. Hiszen már sokan unalmasnak tartottuk, hogy Milf és szingli klubok kezdték kisajátítani a srácokat, ők pedig budai erkélyen, zötykölődös szekéren kényelmesedtek bele saját slágereikbe. A kis klubkoncertet leszámítva nem is erőltették meg magukat az elmúlt időben. Pár szám is elég volt ahhoz, hogy észrevegyem, újra felfedezték közönségüket, nem biztonsági játékra hajaznak, felvarrták setlist-jüket és nemcsak slágeres számokkal, illetőleg hangsúlyosabban nyúltak vissza pszichedelikus hangzásukhoz.
Majd irány az A38 giga nagy sátra ahol Salah Sue a belgák büszkesége törte az ütemeket. A fiatal énekesnő koncertjére Igen tetemes tömeg verődött össze, öt évvel ezelőtti Raggamuffin című slágere vitte a nemzetközi deszkákra. Alapvetően Soul, reggae és r&b-ben utazó Salah-at hangját egy nem túl képzett Amy Winehouse-hoz tudom hasonlítani a korai Irie Maffia zenéjével. Hallgattam én becsülettel, de mivel négy-öt szám után sem volt egetverő különbség a hangulatban, és hátul ólmosan folyt egybe minden, így a szerelembe esés ideje nem most jött el.
Aztán jött az idei Sziget egyik legnagyobb húzóneve, akit a szigetországban úgy kajálnak, mint Norbi a steviát. Mi is csepegtetettük új albumának klipjeit az fb-n és havi dalpremieres ajánlónkban előkelő helyre tettük. Érzékeny személyiség, törékeny testi és lelki alkat, szinte az arcára van írva a fájdalom. Vékonyka szája, ciripelő beszédhangja, nyúzottnak tűnő arcbőre és szomorúságra álló, bágyadt szeme, nem kifejezetten a reflektorfényre született. Jó pár éve nem is kapkodtak volna úgy utána a szervezőkés nem imádták volna a fentiek alapján a kritikusok, ahogy most. Azok a magyarok, akik arra fanyalognak, hogy azt se tudják, kik ezek a késő esti fellépők két dolgot tehetnek: továbbra is egyetértenek magukkal a jövőben is vagy örülnek, hogy egy olyan zenei expon vehetnek részt, ahol olyanokat ismerhetnek meg, akikre maguktól sosem mennének el. Ilyen a Florance + The Machine is. Sokak szerint az érfelvágás legtrendibb nagyasszonya. Van is benne igazság, hisz ha mostantól csak a pozitívumról és a beteljesült boldogságról kellene Welch kisasszonynak lemezt írnia, akkor nagyon nehezen jönne ki az a következő album. Elsősorban új albumáról hozott el számokat és hallhattunk egy két régebbi darabot is.
Szokásához híven megint finom, kidolgozott egyedi ruhában jelent meg: élére vasalt fehér halásznadrágban, hozzáillő áttetsző fehér blúzban, és hosszított blézerben. Illetve meztíláb ami mástól már nagyon uncsi lenne, de Florance-hoz ez kifejezetten illett is. A visszafogott, lehangoló számait komoran és fegyelmezetten adta elő, és a vidámabb rádióbarát daloknál próbált magához képest felszabadultan viselkedni. Precízen szökellt a színpadon, majd a közönség közé is lejött, a kordonról behajolva énekelt, de a legcukibb akkor volt, amikor a kivetítőn viszontláthatta mindenki, milyen kislányosan és önfeledten nevetve kergette meg magát színpadi árokban. Lassúbb dalai, inkább szövegcentrikusak, kevés benne a visszafütyörészhető dallam, ezekhez kell egy komplett nagyzenekar kellene, mint Royal Albert Hall-os koncertjén. Örömmel néztem a fiatalok arcán, hogy értékelik az elfojtott érzelmek művészetét. Nem kell mindig a refrén, hogy az ember jól érezze magát. Florance némi mozgásszínházát is bemutatott, amelyet kellő tisztlettel nézett közönsége. Éteri hangja és elegáns mozdulatai olyan könnyedén áramoltak, hogy attól a halál is csak megszépülhet. Slágeresebb számainál pedig többször eszembe jutatta, hogy ha évtizedekkel korábban születik, akkor most a genetikusok azt kutatnák, hogy van-e bármilyen unokatestvéri kapcsolat közte és Janis Joplin között. Nem az elementáris hangerő vagy a rock ’n’ roll lenne a kapocs, hanem, műfajukban elért szint.
Elhangzott dalok