A Sziget utolsó napján szintén nem kisebb nevek léptek fel, mint azt megelezőkőn. Hogy mennyire vagyunk kibékülve a nagyszínpados headliner-ekkel azt az elmúlt egy hét írásaiból nagyjából, akik rendszeresen olvastak minket kitalálhatták már. De nagy értékeléseinkben erre már részletesen kitértünk. Nézzük nekünk hogyan sikerült az end show!
Mivel a tavalyi fellépésüket nem láttam, én is elsőként a Limp Bizkit felé vettem az irányt. Nincs Fred Durst tetkóm a jobb alkaromon, és nem is csengőhangom a Nookie, de annak idején újszerűsége miatt bírtam jó pár számukat. Volt egy germán Rock Am Ring hangulata a koncertnek, mivel csak az alles klar és die da nemzet gyermekei álltak körülöttem. Nem vártam semmiféle new song és nagyon rég nem játszottuk kijelentéseket, sőt a koncert elején a setlist-et elnézegetve, tudtam ki leszek szolgálva hangulatilag. Retro lesz a javából, minden ismert számot és feldolgozást odadobnak, hogy majd legközelebb is jöhessenek. Fred huncut kis pofija megőszült, inkább egy nagyapaságra készülő producer látványát keltette és Borland is rejtegetett vagy két kiló jó fajta magyar disznópörit kaftánja alatt. Más sajtóorgánum által leírt playback mizériára – miszerint Fred rátátogott volna magára – megvan nekem is a saját összeesküvés verzióm. Többször vettem észre a Nagyszínpadon, az A38-on, sőt a Világzenein is hogy a hang és kép nem teljesen mozgott együtt. Ennyien meg nem tátikázhattak?!
Így karaoke-ra nem gyanakodnék, de egy full tele módban beállított mikrofonra, ami a légy tüsszentését is elefántfingnak erősíti, arra már igen. A Foals Yannis-a is vagy fél méterre énekelt az állványtól is hallható volt minden hang. Az persze már inkább bajom volt, hogy Fred nyakán az ér nem volt kidagadva és pár alsó-vádliszéki térdrogyasztós nyugdíjas körtánchoz hasonló mozgása adta plusz showelem gerincét. És még az se lehetett mondani, hogy nem volt ideje kifújni magát, mert mindössze 11 dal ment le, tele átvezetésekkel. A fellépés előrehaladtával bizony volt olyan érzésem, az amcsi unoka akarta megmutatni az európai haveroknak, hogy nagyapó mekkora fain arc volt még tíz éve. A dalokat korrektül visszafogottan lenyomták, de ez egy fesztivál kedves Limp Bizkit, Hahó!
Elhangzott számok:
- 1999 (Princesong)
- Rollin’ (Air Raid Vehicle)
- Hot Dog (with snippet of Metallica’s „Master of Puppets”)
- Nookie
- Epic (Faith No Moresong) (DJ Franco remix)
- My Generation
- Livin’ It Up (Fred came down to the audience)
- Party Up (Up in Here) (DMXsong)
- Gold Cobra
- My Way
- Re-Arranged (preceeded by Counterfeit and… more )
- Killing in the Name (Rage Against the Machinecover)
- Break Stuff
- Take a Look Around
- Stayin’ Alive (Bee Geessong)
A fesztblog-nál Guetta és a Magyar White Party Szövetség megjelenése óta (értsd: budai Gap, kőbányai Hilfiger, és újpesti Retro tavasz-nyár kollekció kizárólag hófehér ruhadarabjai) messziről kerüljük az EDM-et és a tömegdiszkót. Maradhatnánk is ilyenkor és írhatnánk baromi fikázós kritikákat, de ezen már túl vagyunk. Utam így Ed Sheeran barijához vezetett, amit meglátunk, hogy Passenger-nek alias Mike Rosenbergnek később majd áldás vagy csapás lesz. A furcsa kis angol szűk farmerben – ahogy ő mondta magáról -, úgy megtöltötte az A38-at, mint töltött libanyak illata a családi konyhát. A Let Her Go című számát rogyásra játszották annak idején a rádiók, de a srác egy picit több ennél. Pop-folk számai tele vannak negédes pozitív világmegváltó gondolatokkal, vagy épp iróniával tükröt tart facebook update-knek, a kólázó örökifjaknak, vagy a buta rasszistáknak, de ha kell magát is karikírozza a színpadon. Megköszönte, hogy őt és nem Martin Garrix-et választottuk (meg a VIP-et, ami idén egyébként akkora volt, hogy a komplett Fishing on Orfűt meg lehetett volna ott rendezni), előbbire óriási tapsvihar, míg utóbbira füttykoncert volt a válasz. A megszokott setlist-je mellett hozott legutóbbi albumairól. Mondjuk a Whispers II-t, nem fogják Grammy-re jelölni, de az előadótól igen szép gesztus ennek bevételeit az Unicef-nek ajánlotta.
https://instagram.com/p/6dTeFOGWpX/?taken-by=fesztblog
Passenger nevű zenekara a 2009-ben besült, egymaga tartotta meg a nevet, amely brand aztán meghozta a várva várt sikert. Ugyanis évekig utcai zenélésből kereste kenyerét, így a közönséggel való kapcsolattartás számára nemhogy nem okozott gondot, sőt ez az ami leginkább spanolja. Kis stand up-ot is rögtönzött, hiszen amikor Garrix tűzijátéka beremegtette az A38 backstage-ét és a nézőteret, – amely persze duplázva a színpadi mikrofonokon mégegyszer átment -, hogy Csillagok Háborúja hasonlattal élve azt mondta: – mi vagyunk a lázadók és a Halácsillag most felrobbant. Let Her Go című dalánál, nem tudom nekem tűnt csak úgy, hogy jócskán maga hatása alá került, mert a kelleténél jobban törülközőjébe temetkezett a vastaps hatására.
Amiért szerettem: tudta végig melyik országban van és miért jött ide. Első számában megénekelte országunk nevét, I Hate dalában gyűlölte a Sziget vécéit, tisztában volt azzal tehát, hogy épp egy fesztiválon van, és azért mert együtt érzett velünk, hogy hét napja toltuk a bulit. Nem úgy, mint az Interpol, a Limp Bizkit vagy a Kings Of Leon. Szerintem az amcsik, szerintem azt sem tudták melyik kontinensen vannak. Passenger volt az egyik legszerethetőbb és legközvetlenebb figura a Szigeten, de hogy itt lehetett köszönjük meg Garrix-nek, mert az ilyen EDM bárók fizetett külföldi és magyar közönsége teszi lehetővé a Fuerza Bruta utcaszínházát, Passenger-t és Paloma Faith-et.
- Fairytales & Firesides
- Life’s for the Living
- The Wrong Direction / What is Love
- Travelling Alone
- The Sound of Silence (Paul Simoncover)
- I Hate
- Passenger Medley (Underwater Bride/Circles/Patient Love/Eye of The Tiger)
- Let Her Go
- 27
- Heart’s on Fire
- Beautiful Birds
- Scare Away the Dark
- Ráadás:
- Things That Stop You Dreaming
- Dancing in the Dark (Bruce Springsteencover)
- Holes
A Milky Chance német pop-folk olykor reggae-alter beütésű duó detto fent volt a bakancslistánkon, úgy vártuk őket is, mint Zimány Linda Kedves szerelmét. De a habszivacs kardozók is átjöttek az end show-ról meg a vihar elől egy utolsó közös éneklésre, ezért ki is kellett tenni a jó öreg ideiglenes Artemovszk-ra a megtelt táblát. A bő két évvel ezelőtti Stolen Dance című számuk hazánkban is levakarhatatlan volt a slágerlisták elejéről. Clemens Rehbein-nek olyan egyedi, érdes, hangja van, hogy a bajszos pumukli kinézetét se kell hozzá látnod, hogy tud ő énekel. Nyegle, rezignáltnak tűnő eladásmód szerepéből csak egy mosolyra kieső csávókám, végig egyhelyben járt. Nem, nem! Egyszer mondjuk véletlenül felugrott.
Az egykori jazz basszer és zenekara olyan hangulatot pöttyentet oda, nem igen hittem el, hogy Passenger-t meg lehet fejelni, vagy be lehet érni még aznap este, de a hangzást is annyira eltalálták a keverőben, hogy olyan élvezetes és tiszta volt, mintha az igazi A38-on tolták volna. Az mp3 minőséget azonban nem követte túl nagy interakció a közönséggel, de a végjátékot mindannyian éreztük, azaz, hogy az utolsó taktusokat fogjuk hallani ezen a fesztiválon, így mégis az volt az érzésem, mintha egy nagyszínpados koncerten lennék. Na, őket egy Budapest Parkba jövő tavasszal simán vissza lehetne hozni, mi majd írunk róla fain kis ajánlót.
Egyúttal itt mondunk köszönetet kiszsukának és szörfdeszka.hu-nak a sok fotórért és videóért.