Az van, hogy a Hello Hurricane-ről írtunk év elején az Ezek a mai fiatalok című cikksorozatunkban, és akkor @Csingasz kollegával ott hagytuk abba, hogy ha még egy kicsit több alkoholt iszunk, akkor kerestünk volna egy éjjel-nappali tetoválószalont és a hátsónkra varratjuk az együttes nevét. Azóta kijött első EP-jük, nemrégiben dobost cseréltek, betöltötték a hármat, szóval élőben néztünk a pengetőjükre.
|
Hello Hurricane @Kuplung 2015. 10. 22. |
Áprilisban megjelenő Crevice Light kislemezüket utólag bevallhatjuk, hogy rongyosra hallgattuk, írtunk is volna róluk, de szeretünk inkább egy lemezt élőben check-olni. Az este igen változatosra és hosszúra sikerült, mert a Mamazonas fehérvári együttes kezdett, a Muriel fergeteges tesztoszteronszagú show-val zárta az estét (várjuk az új albumot!!!) és közéjük ékelődtek be a Hurrikánok. Akik megjelenésükben nem teljesen nomen est omen, gyakorlatilag, olyan ártatlan kinézetük van, hogy még az összespórolt pénzem kezelését is rájuk bíznám. Valószínűleg ők azok, akik előre köszönnek a lépcsőházban, átsegítik a vak bácsit az utca túloldalára, és felsegítik öreganyám kosarát a vonatra. És ha még a basszeros született vörös hajú lenne, akkor simán elhinném róluk, hogy így mind egy manchester-i kórházban láttak napvilágot. Mióta először láttam őket, azóta a csokornyaki meg a zakó már lekerült róluk, az ingek azért elvétve maradtak, de még így is olyan jól fésültnek tűnnek, hogy első ránézésre egy Beatles emlékzenekart idéznek.
Az idie-alter társulatot öten alkotják, de nem a kimondott vagy megszokott színpadképpel: billentyűs (még) nincs, de van helyette négy tehetséges gitáros: szóló, basszus, és két ritmus, meg ugye a dob. A frontember felelőst sem a klasszikus értelemben találjuk meg, Lengyel Benjámin viszi a dalok szerzésének és éneklésének többségét, de majd mindegyikben vele tart Abai-Szabó Tamás. Egyszerű, de nagyszerű, amit ők csinálnak: verzét, refrén együtt vagy külön-külön adnak elő; a két teljesen más hangszín jól egészíti ki egymást.
A Crevice Light EP
Négy dal, amiből három rögtön a koncert elején el is hangzott eddigi első kiadványukról. Nézzük őket egyenként. A Long Way Back Home sejtelmes gitárjáték után és Lengyel verzéjébe Abai-Szabó bekapcsolódik, a gitártéma, úgy két percnél, megáll, ütemes dob pörgeti a refrént, először lassan kúszik be a számba vokál egymásnak válaszolgatva, majd a dal vége felé újra, már minden hangszerrel egy jövőbe vetett hittel csúcsosodik ki igazán. Ennél a résznél már akár egy jót is lehetne táncolni, vagy legalábbis ugrabugrálni, de ez itt nem történt meg.
A Thru the Woods maga az életöröm, sugárzik belőle a gondtalan egyetemista lét, emlékszel, hogy volt tavaly nyáron típusú dal, koruknál fogva még hisznek az illúzióban és ez így van rendjén. Olyan játékos dob és gitárhangzással az elején, hogy dallamgyilkosnak kellett lennie ahhoz, aki ekkor ment a kétbetűsre. Igazi rádióbarát, refrénes dal, amit egyszer a közepén belassítottak. Most még jó, de pár év múlva, viszont már maga a zenekar is unni fogja.
Viszonylag hamar durrantották el, az együttes egyik legjobban sikerült dalát: a Hear My Voice-t. Na ez az a track, amiről ha nem tudom, hogy a Kárpátok között íródott, elhiszem, hogy a BBC 1 vagy a Pitchfork vadiúj kis üdvöskéinek pukedlizhetünk személyükben. Lengyel Beni éteri és karakteres hangjára és fémes gitárjátékára még Chris Isaac is megnyalná a sót. Olyan könnyedén váltott mély és magas hangfekvés között, hogy Lengyel tehetsége itt volt a legszembetűnőbb. Lágyan, patetikusan kérlel a szám úgy 2 és fél percéig, és hogyha más se történne a dalban, akkor is elkészült volna a zenekar Most múlik pontosanja. De a dal utolsó harmadában a csalódott trubadúr inkább ritmust és témát váltva, kieresztette dühös hangját, amire vele együtt robbant be az összes hangszer. Kivülről fújom és végig velük énekeltem, csillagos ötös, na!
A Blown Away, szintén a fenti dal szomorkás, hangulatát idézte meg, a rövidke dalszöveget a két énekes hol egyszerre, hol külön-külön adta elő. Itt jobban előtérbe került a gitárszekció. Az akusztikus és ritmus szinte végig fenntartja a dallamot, hol egymással együtt úszva, hol egymásnak passzolgatva.
Értékelés
Egy vidám, két borongós és egy reményteli nóta, kiváló dalszerkesztés, az átlagból kiemelkedő énekhangok, az új dobos is jól hasít, minden szöveg vállalható, amit színpadon már-már cd minőségben adtak elő. Semmi kilengés, végig a dalokra figyeltek, ami nem baj, csak akkor hátrány, ha megfeledkeznek rólunk. Persze nem lehet mindenki egy született viccmesélő, aki mindig a legodaillőbb sztorit konferálja fel a következő számhoz,- meg a rutint is meg kell szerezni ehhez -, de annyira sem kell félszegnek lenni, mint a HH. Zavartságot nem érzek a jelenlétükben – ha jól tudom, pl. Beni színházban szerepel rendszeresen – de nyugodtan elengedhetnék már magukat, – mert nyugi srácok! -, már van mire, és a produktum a publikum előtt csak így fog jól működni.
Az általuk példaképként tisztelt Mumford & Sons vagy Foals is (igaz, egy profi zenei producer ténykedésére is), de 2015-ös nagylemezükön szépen megvadultak. De hát mit akarok még a Hurrikánoktól? Közelebb vannak életkorban az érettségihez, mint a diplomához. Így talán még nem holnap veszik fel Marcus Mumford vadiúj bőrszerkóját, vagy ugranak Yannis-féle csukafejest a Kuplungban.
Az első lépéseket a fenti kívánalmam iránt egy szám erejéig azért már érezni lehetett a koncerten is elhangzott, és a Tube-ra is pár hónapja felkerült session videóból. A cikk születése pillanatában talán egyidőben megjelenő Speak Out című single-jükben még mindig ott motoszkál az a jófiús indie-beat érzés, pláne a kettős vokál okán, de már sokkal karcosabb a riff, gyorsabb a tempó, dob is mélyebb és pattogósabb. Napokban tudták meg, hogy kaptak egy kis gubát a Cseh Tamás Programból, így hamarosan elkészíthetik első nagylemezüket, ahol remélem a fenti folyamat csak folytatódik. Nem sok kezdő magyar formációnak kívántam eddig, hogy a zenélésből éljenek meg, de a Hurricane jó úton jár ehhez. A koncert értékelése 10/7, az albumé pedig:
