Nem voltak hozzánk kegyesek az égiek sem tegnap, se az egész nyár folyamán. A fesztiválszezon nem a dög melegről szólt, hétvégékre úgy általában sokszor elromlott az idő. A Sziget első napja is egy kiadós elázásról szólt, aminél egy ilyen eseményen nagyobb ellenséget nem is ismerünk. Oké, hogy a Glastonbury vagy a Rock Am Ring koncertfelvételeken nagykabátos mulatozókat látni, de mi ehhez a Kárpát-medencében nagyon nem vagyunk hozzászokva, pláne nem augusztusban.
A bejutásunk viszonylag egyszerű volt, mire odaértünk a kolbászos-sörös elhagyott táska miatti bombariadónak csak a híre maradt meg. Marky Ramone Blitzkrieg-jével kezdtük a műsort. A közönség eleinte szellős volt, sokan még a sátorállítással bíbelődtek vagy álltak sorba kempingjegyükért.
https://www.instagram.com/p/BI7mICgD3o4/?taken-by=fesztblog
A Dan Panaitescu Nagyszínpad látványvilága semmit sem változott, még mindig a cukros, candy fesztiválköztársaság piros-fehér összképét adja. Pár új grafikának azért örültünk volna, igaz minden csoda három napig tart, de ez a színpadkép évek óta nem változik.
Amint az @boci részletesen leírta, Marky Ramone-k punk-rock koncertje méltó módon megadta a kellő felvezetést a Sziget megkezdéséhez. Szegény énekest olyan szinten fullasztották ki a gitáros kisbarátjai, olyan tempót diktáltak neki, hogy nem tudtam, melyik lesz az a pont, amikor odamegy és lebassza a mikrofont eléjük és vonul le a színpadról:- mentek Ti a f@szomba kirohanással. Egy szám szinte még végett sem ért és már beszámoltak a következőre. Csórikámnak két levegővétel között volt alig volt ideje egy hegyeset köpni. A közönséggel nem sok kapcsolatot tartott, de majd minden második szám után elhangzott egy koszi-koszi, vagy egy koszonom. A közönség soraiban nem találtam meg azokat Ramones-es polós fesztivál tündérkéket, akik szerintem azt hiszik, hogy ez a Converse egyik prémium márkája nem pedig egy együttes. Máskor is jöhetnek vevők leszünk rájuk.
A brit Skunk Anasie sem először koptatja a Sziget Nagyszínpadát, most új albumuk anyagával érkeztek. Ekkor már a nagy szélviharon túl voltunk és masszívan elkezdett esni majd szakadni az eső. Skin az énekesnő egy perceg sem állt a színpad eresze alá, úgy tett mintha párkapu frissítő permetében mártózott volna. Szegecses baseball satyeszban, fekete-ezüst tunikában és fehér bakancsban rohangált a közönség és zenekar között. Neki is specialitása a menjünk be a rajongók közé, így vagy négyszer-ötször crowdsurfingelt és próbált a rajongók kezére is felállni de ez most nem jött össze. Úgy általában messziről heverészve nézegettem eddig a produkcióit, de az eső jó szorosan összehozta a népet az első sorokban, így testközelből láttam az énekesnő minden mosolyát és hogy baromira élvezte a koncertet. Így nemcsak a régebbi számok (Weak és a Hedonism) kapták meg a kellő ovációt, hanem az idén elkészültek is.
Aztán kénytelen voltam beismerni, hogy az idén a Szigettel kooperáló ruházati márka széldzsekije tényleg csak szél ellen véd, és mikor már teljesen vizes volt egész felső testem, gondoltam keresek védett helyet, de még előtte leeresztem fáradt gőzt. A környező toi-toik mind az legdemotiválóbb színre, pirosra voltak állítva. Várakozásom nem hozta meg gyümölcsét, mert egy ember nem jött ki percekig a zárt vécékből, mikor kénytelen voltam rájönni, hogy többen ezt használták menedékként az eső ellen. Gusztus dolga.
Majd a haverokkal megbeszéltük, hogy találkozunk paypass mentes Csónakházban. Mire odatapicskoltam, úgy néztem ki, mint aki most ganézott ki három istállót, és olyan gyorsasággal mehettem, mint egy birodalmi lépegető testébe született teleszart búvárruha. Az árak itt még mindig korrektek csak győzd kivárni a sor(s)odat. Már van melegétel is. A gulyás vagy a kolbászos lecsó és paprikáskrumpli kenyérrel 840.-, ami a 720-as egy szelet festipay-es pizzához képest kifejezetten megváltás.
A Die Antwoord-ről azt írtuk napi ajánlókban, hogy annyira szar, hogy már jó. És ez meg is állta a helyét. A zef stílus amit képviselnek, az a külvárosi igénytelenség high society-je. Keverik az ’90-es évek eleji brit rave műfaját, az annak nem túl bonyolult, már-már punkba is illő mondanivalójával rap és hip-hop betéteken keresztül. És sikerük kulcsa is valahol itt keresendő. Van egy szétvart, matróz tetkókkal díszített, talán extől vicsorító cingár Ninja névre hallgató prosztókám. Aki feje alapján bármely középkori filmben a statisztálhatna, frizuráját két tinccsével pedig még Kozsó is megirigyelhetné. Ha nem tudnám, hogy Dél-Afrikába dobta le a gólya – talán többször is-, akkor azt mondanám, hogy tuti valamelyik sokat szenvedett manchester-i munkásnegyedből származik. Az hogy a Prodigy bekattant neki és nem jött le róla, az világos hisz ki ne szeretné a mély basszust és könnyen megjegyezhető refréneket: mint például: fuck your rules.
https://www.instagram.com/p/BI9wgMChoSC/?taken-by=prawn_star
Ez a lakodalmas rave akkor válik igazán teljessé, amikor egy olyan feleség, mint Yo-Landi jelenik meg fordított keresztes forró naciban, akinek happy rave hangjától, minden jó érzésű embert kiver a víz. Emellett a Dj fémeztelenül majomálarcban, háját lebegtetve már csak elhanyagolható de az összképet mindenképp színesítő gif-es díszlet. Ha valaki azt mondja róluk a napi kalória betevőjük, hogy élő csirkét darálnak le és annak vérével öblítik le a koncert utáni fáradalmakat, nem nagyon kételkednék. Hozzájuk képest a Keith Flint-ék performansza csak egy szimpla délelőtti matiné.
Az ember ilyenkor vagy végig röhögi az egészet vagy átveszi a német fiúk és lányok önfeledt ugrabugrálását. Én valahogy a kettő közé ékelődtem be, de rosszat nem tudok rájuk mondani, mert ezt a szennyet olyan hitelesen tolták, hogy legközelebb is látni akarom. Olyan feszes műsort adtak tehát elő, hogy mindent megkaptunk benne, nem is töltötték ki igazán műsoridejüket, de a showt így is ellopták mindenki elől.
A végén pedig jött a The Chemical Brothers. Legutóbbi lemezükön de még az azelőttieken sem találtam olyat nagyon, ami helyettesíthetné korábbi slágereiket. Még pár éve ugyanitt olyan koncertet adtak, hogy elégedetten oszoltunk az A38 irányába. Mikor azonban most megnéztem az elmúlt hónapok setlist-jét nagyjából sejtettem, hogy nem fogok tudni végig itt maradni. A Hey Boy, Hey Girl ovációja után akkora űr keletkezett, hogy azt a koncert feléig sem tudták betölteni. Lassan meg is szűntek a vonatozó tinik előrenyomulásai az első sorokba, a kivetítőt rezignáltan bámuló fesztiválozókat láttam ha hátrafordultam, ami annyira el is szomorított, hogy kitapcsikoltam a kijárat felé.
https://www.instagram.com/p/BI8MQonjNZZ/?taken-by=fesztblog
borítókép: boci