Már akkor fogadni mertem volna egy Pendulum koncertre az idei fesztiválszezonban, amikor 2016-ban a banda bejelentette, elég volt a DJ set-haknikból, mostantól újra ők akarnak döngölni. Később, a Nova Rock-os bejelentés után igyekeztem minden, fesztiválokhoz kicsit is kapcsolódó tematikájú beszélgetésben szétkürtölni a teóriám, miszerint: ”figyeljétek meg, nincs az az isten, hogy idén le ne hívják őket Sopronba, ajándék Knife Party afterrel”. És lám, igazam lett; sőt, úgy alakult, hogy a pénteki VOLT-nap egyben vizsgatemető is lesz, ezért délután 3-kor egy irgalmatlanul fejreállós este reményében pattantam motorra.
A fesztre gyakorlatilag sorban állás nélkül, pillanatnyi adminisztrációs idővel jutottam be, ez már egy elismerő pluszpont a szervezés felé; nem úgy, mint tavaly, amikor fél óráig a konténer mellett hallgattuk az Iron Maident, amíg meg nem találták a jegyünk. Első utam a nagyszínpad elé vezetett, ahol rögtön szembe találtam magam az éppen kezdő Enter Shikarival, ők meg velem – egyikünk sem számított arra, hogy a másik ilyen pontos lesz.
A bandáról gyakorlatilag semmilyen előzetes ismerettel nem rendelkeztem, de az megvolt, hogy valami metalcore-ral rokonítható muzsikában utaznak. Arra meg ugye lökdösődni illik, szóval a nyitószámok helyett inkább igyekeztem csomagmegőrzőt keresni, majd olcsó vacsora reményében látogatást tettem a konténer-Aldinál is – mert a tavalyi Szigeten megismert, fantasztikus megoldás tovább él: a mobil áruházat idén az összes szigetes fesztiválon viszontláthatjuk, grillpultostul.
A fűben letelepedve, a Destabilise c. alkotásra falatozva, alaposan szemügyre vettem a bandát. Nem hittem volna, hogy a glamnek és a grunge-nak létezhet közös metszete, amíg végig nem néztem az énekes Rou Reynolds haján, kinyúlt piros pulcsiján és csíkos nadrágján. Egyértelmű volt, hogy ő a show-felelős, akinek bele kell nyúlnia minden hangszerbe, őrült koreográfiákat lenyomni a mikrofonállvány körül, majd a miheztartás végett bodysurfölni egyet a végén, gitározás közben – ha nem lenne kitiltva a stagediving, azt is beadta volna. A zenekar többi tagja szintén hozta a túlmozgásos figurát, ám a breakdownok alatt egyszerre merevedtek be hosszú másodpercekre, mielőtt belecsaptak volna a zúzásba.
A kaotikus látványhoz kaotikus zene is társult: mint korábban említettem, valami metalcore-féleség dominált, amelyhez gazdagon öntötték a samplert, így került bele techno, d’n’b, dubstep, hiphop, de talán még jazz is. Reynolds pedig énekelt, visított, hörgött, rappelt; ami éppen kellett. Bizonyos energetikai tételek szerint az efféle katyvaszok egyféleképpen lehetnek egyensúlyban, és százféleképpen lehet elrontani őket: erre aznap este az Enter Shikari alaposan rácáfolt, mert ők akármit nyomtak az mind jól szólt. Sokkoló, amikor egy perccel ezelőtt még dühöngött a pogó, ám most mindenki vereti, mintha ravediszkóban lennénk, majd pár perc múlva olyan arénarock-hangulat üli meg a Lővéreket, amitől még Jared Leto is eltátaná a száját. Egyszóval: ez marhára betalált, ha utánuk rögtön lefújták volna az aznapi programot, viharveszélyre hivatkozva, akkor sem éreztem volna átverve magam. Jelenleg nagyon töprengek egy SZIN-napijegyen.
Egy gyors kérdés: hogy lehet az, hogy a Linkin Park kihoz egy popos lemezt, és a fél világ felhördül, viszont, amikor a Paramore teszi ugyanezt, mégsem jön senki az öneladós dumával? Igaz, a Hayley-féle pop-punk csapat image-ja még a RIOT! idején is inkább egy Nickelodeon-házizenekarra hasonlított, és ők sem akkor, sem a későbbiekben nem próbálták meg rocksztárnak eladni magukat. A tinirajongóknak meg kizárólag az énekes szent, ha őt nem rúgják ki, elvileg szabad kézzel kísérletezhetnek.
A színpadképpel ők is megzavartak: úgy tudtam, ez a zenekar három, de maximum négytagú, erre rögtön heten állnak a színpadon. Köztük természetesen Hayley volt a legfurább: kócos hajjal, lila pizsamában/overallban jelent meg – biztos jót szundizott koncert előtt, még jó, hogy valaki fölkeltette koncertkezdésre. A két gitár-két dob felállás láttán jóféle zúzós koncertben reménykedtem; később az énekesnő is dobverőt ragadott, ami elsőre a Slipknot-ot juttatta eszembe, persze a végeredmény elég messze volt attól, sőt… bár amíg a lilaruhás lányka körbebolondozza a színpadot, a gitáros bendzsóval ugrál, mögötte meg a dobos úgy hadonászik, mintha elmaradt volna a szúnyogirtás, addig a vizuális élmény elviszi a hátán a fellépést, akármilyen tinglitangli muzsika is megy alatta. Legalább háttértáncosaik nincsenek.
Az új After Laughter albumot hat dallal promózták meg, sajnos ettől azok a dalok még ugyanolyan unalmasak maradnak, de ha most nekik ez az önmegvalósítás, ne szóljunk bele. A többségében tizen-huszonéves lányokból álló közönség is inkább a korábbi slágerekre hangoskodott szívesebben: Still Into You, Ain’t It Fun, meg persze a Decode, hiszen még mindig imádjátok azt a filmet, ugye. Közben becsúszott egy Brick by Boring Brick, egy Turn It Off, na meg a végén a Misery Business, hogy végre eszembe jusson, rockkoncerten vagyok. Utóbbit Hayley úgy konferálta be, hogy immáron 10 éves a RIOT!, most megünnepeljük veletek; ehhez képest a ráadásban megint csak új dalok jöttek, a végén egy egész jól sikerült Hard Times-sal. Tisztában vagyok vele, hogy ez a koncert nem nekem szólt, el lehetett rajta szórakozni, de független szemmel sem mondanám az este fénypontjának.
Az ikerszínpadon a Tankcsapda következett: előlük nem menekültem el úgy, mint pár órája Lovasiék hallatán, de jobban érdekelt, hogy minél kedvezőbb pozícióban fogadhassam az este nehéztüzérségét, minthogy azt lessem, vajon fel tudja-e köpni a Lukács azt a szájbab..szott sört a mennyezeti reflektorokig. Éjfél körül már menthetetlenül beszorultam a harmadik sorba, körülöttem percről percre sűrűsödött a nép, valakik már fél órája üvöltik a Witchcraft első sorait (ja, azok mi voltunk), közben kisebb vita bontakozott ki arról, hogy az Immersion vagy az In Silico lett-e a rendhagyóbb, a 10 perc késésből pedig páran arra gyanakodtak, hogy itt is eltörte valaki a lábujját, aztán visszamentek a hoteljükbe.
Ami ezután következett, azt nem lehet részekre bontva elemezni: az Inga meglendült, és ötven méteres körzetben letarolt mindenkit, aki az útjába került – akár szó szerint is értve, mert voltak a moshban nagy borulások. Aki látta már őket valaha, tudja, milyen iszonyatos energiákat képesek elszabadítani, a magyar közönség meg már régóta ki volt éhezve egy kis agresszívkodásra. Pedig nem indult olyan jól, legalábbis az én szememen nem. Hiába hittem ugyanis, hogy a Pendulum egy rockzenekar – sőt mi több, a rock jövője a XXI. században –, ők nem akarnak azok lenni (maximum Rob Swire, az ő karakteréhez abszolút hiteles lenne a szerep). Talán még akkor sem lennének azok, ha a következő albumon 12 Witchcraft– vagy Watercolour-kaliberű himnusz lenne. Itt viszont még az az egy is fuldoklott a basszusban, majd a The Island-ig szinte minden. Utána egész jók voltak az arányok, bár lehet, hogy csak a fülemnek kellett hozzákopnia.
A Pendulum a visszatérés után biztosra menve, best of-műsorral készült, melybe belefért a Ghosts N Stuff, ill. a Knife Party-féle Begin Again is; a tizenhárom nótát gyakorlatilag megszakítás nélkül nyomták le. Az előadáson nagyot dobott a látványvilág is: igaz, piró nem volt, de a füstágyúkat bömböltették rendesen. A közönségtől olyasfajta fanatikus reakciókat láttam, mintha Slayer-koncerten lennék: a mosh hagyján, de egyes 30-40 éves, harcedzett d’n’b-huligánok konkrétan vezényeltek a tömegnek, mikor lökdösődünk lassan/gyorsan, püföljük ököllel a hatszögpadlót, vagy táncolunk kulturáltan, mindenki a maga módján. A színpadon Gareth volt a főhergelő karmester, aki huszadszorra is ragaszkodott ugyanahhoz az egyszerű üzenethez: „MAKE SOME NOISE!”. Amikor a strobi engedte, láthattunk a zenekarból is valamit, ekkor ellenőrizhettük, hogy jogos-e a plakátokon is hangsúlyozott LIVE jelző. Nos, a Tarantula szövege biztosan samplerről ment, emellett egyéb helyeken is érződött az erős elektronikai támogatás; ellenben Rob segítség nélkül, tökéletesen hozta a futurisztikus dallamokat – elképesztő ez az ember. A fellépést a megszokott Watercolour zárta, a ráadásra lett volna igény, de mint tudjuk, a nagyszínpadon a visszázások mindig süket fülekre találnak.
Aki kevesellte volna a d’n’b-maratont, annak az úszó vb-színpadon hajnalig szólt a Bladerunnaz-after, én ellenben a közelgő esőtől tartva, inkább a parkoló felé vettem az irányt – persze így is sikerült hajnalban szivaccsá ázni a Viragón. Nem baj, megérte.