„Gyerünk, Botika, énekeld! Elhagynak százak, jönnek ezrek, a rock katonái egyre többen lesznek!” – oktatja a felelősségteljes apuka hároméves kisfiát a szomszédban. Elképzelni sem tudtam volna ennél autentikusabb ébresztőt első Rockmaratonos reggelemen. Öt perc múlva, mikor sikerült abbahagynom a röhögést, vacilláltam csöppet, érdemes-e hívni a gyermekvédelmet, de az apuka rendes volt, a „cigivel, sörrel” részt kihagyta a mondókából. Egyébiránt, a harcolós dalszöveg remekül megmozgatja egy kissrác fantáziáját, talán ez a kor a legideálisabb, hogy az egyszeri rocker átessen az Ossianos korszakán, így tizenkét évesen akár képes lehet Anathema- és Pain of Salvation-albumok befogadására is.
A sátor betájolása jól sikerült, mert nem az izzadságomon csúszom ki a sátorból 8-kor, ahogy az lenni szokott, ha semmi nem tart árnyékot a reggeli napfénynek. A kemping mosdója katasztrofális cucista örökség – lehet, mégis vip lesz ebből –, de a hidegvizes zuhany kifejezetten jólesett. Mindenesetre a kötelező fesztiválkellékek listájára innentől felírom a hordozható ruhaakasztót is. Gyors látogatás a boltban, vagyis csak szeretném, mert a sor brutál hosszú, de a kifli finom, nem szájpadlásra tapadó szupermarketes hulladék. Kis lépés a szervezőknek, de hatalmas a fesztiválozóknak, hogy darabáron műanyag evőeszközöket is árulnak, vagyis végre nem mutatóujjal kell kiszenvednünk a joghurtot és a májkrémet az edényekból. Tisztán, jóllakottan elkezdhetem firtatni a sajtóiroda hollétét, melyre a jól ismert értetlen tekinteteket kaptam válaszként infópulttól értékmegőrzőig; végül az Off-Rock Tanya személyzete segített ki egy szabad konnektorral, a wifi viszont csak a vipben elérhető. Előbb említett helyszín a napközbeni fesztiválélet központja: kényelmes gumiabroncs-fotelokban lehet itt józanodni, társasozni, kártyázni, csocsózni, szerepjátékozni ill. különféle vetélkedőkre jelentkezni. A Star Wars- és a GoT-kvízekre nagyon hamar betelik a lista, de népszerű a Pokolgép-kazetta vadászó verseny is, természetesen mindegyik értékes (=leiható) nyereményekért.
Délutánra várom egy jóbarátomat: ő életében nem járt még fesztiválon, de a szerdai Lord és Ossian elég meggyőzőnek bizonyult számára. Erősen töprengek, mit lehetne kitalálni a katasztrófa elhárítására, különben legkésőbb este 10-kor menthetetlenül elválnak útjaink, aztán ennyit a közös fesztiválozásról. A srác autója tele minden finomsággal, úgyhogy egy közös ismerőssel kivonulunk a parkolóba alapozni. A hangszórókból bömböl az Agnostic Front (Arch Enemy-vel nem is próbálkozom); basszus, három órám van HC arcot nevelni belőle, különben vagy nekem, vagy Paksi Endrének kell irgalmatlanul berúgni, hogy el tudjuk viselni egymás társaságát.
A Moby Dick koncertjét a korai kezdés miatt már elengedtem lélekben, de Lordra pont beérünk. Még nem hat a pia, de itt szerencsére nem is kell. A zenekar sikeresen, a megfáradás jelei nélkül mentette át zenéjét a XIX. századba, és akárhányszor keveredtek a nemzeti rock korpája közé, valahogy mindig megúszták az oda való beskatulyázódást. A koncert nyitásaként bejátszott, mozitrailer-hangvételű önfelkonf borzasztóan gáz – „1962-ben született egy álom” stb. – de a zene hamar feledteti a hibát. Dallamos, szeretnivaló hard rock ez, sokszor a Scorpions-t juttatva eszembe, a tagok teljesítménye pedig élőben is kiváló: különösen Pohl Misi énekel nagyot. A billentyűs Gidó kiválása látszólag nem viselte meg a csapatot, bár erről a csapat ősrajongói biztos másképp vélekednek. A Vándort a tömeggel együtt, öngyújtólengetve üvöltjük, az sem zavar, hogy a koncert jócskán belelóg az Agnostic Front szettjébe.
Gyors sörszünet után becélozzuk a nagyszínpad közepén mozgolódó tömeget, hogy aztán másnap reggelig meg sem találjuk egymást. Odabent háborús állapotok uralkodnak, ennyire még sosem éreztem, miért dresscode HC-bulin az acélbetétes. A koncert feléről már lecsúsztunk, de még csak most jönnek az igazán nagy, húsdaráló slágerek. Gotta Go, Crucified, Never Walk Alone, ezek rémlenek és talán egy circle pit is megesett; sajnos egy fejet ért találat miatt kicsit zavarosak az emlékeim.
A banda majd’ szétrobban az energiától: úgy hallom, dühösek a rendőrségre, a kormányra, a bankárokra, mindenkire. Nem lepődtem volna meg, ha egy agresszív pillanatban fegyver is került volna Roger Miret kezébe, hogy a levegőbe durrantson párat amolyan balkáni lagzi módon, just for the show. A basszer Mike Gallo 120 centis ugrásait próbálom lemodellezni én is, a körülöttem állók nagy boldogságára. Zárásként a Ramones-féle Blitzkrieg Bop-ot kapjuk, az utána bekövetkező csendbe kíméletlenül zakatol bele a másik színpadról valami, amelytől legszívesebben világgá szaladnék.
Havert sajnos máshol esélyem sem lesz megtalálni, mint az Ossianra vaduló tömegben. Na persze nem olyan vadság ez, hogy ne lehessen kényelmesen szlalomozni még a közönség első harmadában is; bezzeg két hete Pendulumon mintha beton kötött volna be a küzdőtérre. Közben fülelek a színpadra is, elvégre nincs olyan zenekar, aki nem érdemelne meg egy tizenvalahányadik esélyt is, de sajnos hiába. Rubcsics Ricsi szólói, meg az elé pakolt szélgép, kb. ennyi maradt a rocksztárságból, az egész borzasztóan belassult és unalmas. Épp az új album dalai mennek, melyek anno tavasszal kisebb vihart kavartak az Ossian-táboron belül, lévén szokatlan változatosságot tartalmaztak az elmúlt x év anyagaihoz képest. Néha ennek a kicsinek is kell örülni, ám a lágyabb, Wellington-os hangszerelés arra is rámutatott, hogy ki a leggyengébb láncszem a bandában. De hogy ellenvéleményt is halljunk: „csinálhatsz bármit, ha egyszer valakinek nem tetszik a pofád, úgyis be fog szólni”, fogalmazza meg Paksi úr gondolatait a zenekart és személyét kritizálóknak címezve. Ennyi elég is volt, inkább megejtek egy sörtúrát, de csakis a kemping végében, mert az a pult van a legmesszebb.
Később, az Acélszív riffjeire csak visszaesz a kíváncsiság, sajnos egy újabb csalódásra. A zenekar itt már veszélyesen lomha, nem is tudom felvenni a ritmust. Megrémiszt a gondolat: vajon ugyanerre pogóztunk mi boldogan, 15 évesen egy PaFe-sátorban? Biztos velem van a baj, mert ekkora közönsége tán még az Agnostic Frontnak sem volt. Sőt, a hátsó sorokban még a fesztivál felügyeletére kirendelt biztos urak is ütemesen topognak. „Istenkirály! Kibaszottul kurva jól érezzünk magunkat!” – köszöni meg a biztatást a főnök, Lukács Laci meg dörzsölheti a kezét otthon: most már Endre bácsi is az ő vállalhatatlan színpadi stílusában igyekszik megnyilvánulni, épp a sopronit nem köpi még az arcunkba. Kimenekülök a fesztiválról a Duna-partra, hogy kicsit rápihenjek az est további eseményeire.
Amint Ossziék elhallgatnak, a fákon átszűrődnek a War Eternal sorai. „A rohadt, ezek meg elkezdték előbb!” – üvöltöm bele a dunaújvárosi éjszakába, majd iszkolok a nagyszínpad elé, bízva abban, hogy az Arch Enemy beváltja a hozzá fűzött reményeket. Az ő szereplésükkel nem is volt gond, de engem valamiért nem jár át a forradalmi érzés. Állok előre, hátra, oldalra; hallgatom ülve, fekve, lökdösődve, mégsem történik semmi. Basszus, ilyen nincs: a szemem láttára játssza az anarchista metalt a világ legjobb gitárosa, meg a harmadik leggyönyörűbb énekesnője, és nem fogok fel belőle semmit.
A magyarázat a délután óta folytatott tintázásban keresendő, mely most érződtette igazán a hatását; így akárhogy erőlködtem, képtelem voltam élvezni a koncertet. Olyan alapművek suhantak el mellettem, mint a Nemesis, Ravenous, Under Black Flags We March. A látvány sem volt utolsó: a színpadról dőlt a piró, Alissa meg úgy nézett ki a rojtos ruhájában, mint egy mérges dínómadár, minden egyes szárnycsapásával kisebbfajta vihart kavarva a füstben. Borzasztóan kellemetlenül éreztem magam – gyalázat, firkásznak így nem szabad viselkednie –, csak arra vártam, mikor lesz már vége az egésznek.
A hajnali Don Gatto-t már megtörten, remények nélkül vártam a sátorban, vezeklésül pedig elhatároztam: addig veretem széjjel magam a moshban, amíg ájultan ki nem húznak onnan. A zenekarról egy korábbi beszámolóban már megjegyeztem: ha nem akarnák állandóan kikaparni a dobhártyánk, járna nekik a tíz pontos értékelés. A Rockmaratonon végre emberi mértékű hangerővel szólaltak meg, miközben a teljesítményükből sem adtak alá – le is lövöm előre, számomra ez volt a fesztivál legjobb koncertje.
A hardcore csordaszelleme csodákra képes: nemcsak a bűntudatot feledtette el velem, de az intenzív mozgás még ki is józanított a végére, így a begyakorolt bakancsfelrántós ugrásokat is relatíve biztos egyensúllyal adtam be. Koncertes lánykérésből mostanában háromhavonta látok egyet, így már nem élem meg akkora különlegességként, de persze a teljes Fesztblog nevében ezúttal is sok boldogságot kívánok. A setlist ismét lefedte majdhogynem a teljes Gatto-diszkográfiát; talán, ha összeraknak még egyszer ennyi EP-t, akkor már muszáj lesz komolyan venni a szelektálást. A koncert végére így is majd’ kirúgták a sátor oldalát, és előbb Budavári Zoli, majd Acélos veti magát a fejünkre, utóbbi gitárostul. A Balls to the Wall előtt adománypóló-vásárlásra szólítják fel a közönséget, mellyel a Pro-Pain énekesét, a brüsszeli támadásban összevert Gary Meskil felépülését támogatnák – ahogy értesültem azóta, a, napokban el is utalták a 380 dollárnyi összeget. A záró darab a kihagyhatatlan Beds are Burning, melyet még mindig képtelen vagyok megunni, zseniális ez a cover.
Gattoék ma csodát tettek: a buli végeztével holtfáradtan, de fülig érő szájjal tántorgok vissza a sátorig – talán mégsem volt annyira deficites ez a nap. Cimborát majd megkeresem holnap, remélhetőleg nem a Duna partján kell majd életre locsolni.
