Huszadik születésnapját ünnepli idén a FEZEN, mely tényt a szervezők október óta nem győzik hangoztatni szinte minden hirdető platformon. Tényleg elismerésre méltó, hogy ennyi év után egy hol-jól-hol-kevésbé, de legalább minden évben biztosan megrendezésre kerülő, relatíve olcsó fesztiválon bulizhatunk, szóval legyünk olyan jók, a #fezen2017-es instás fotóink mellé tegyünk már oda egy #fezen20 hashtaget is, megérdemlik. Szolgálati közlemény vége.
A jubileum kötelez, ennek megfelelően a szervezők is igyekeztek egy minden eddiginél impozánsabb huszadik lineupot kerekíteni. Meghívták például Shaggy-t – ez a Shaggy pontosan ugyanazt a szerepet játssza, mint a szomszédos EFOTT Sean Paul-ja, csak mintha 20 évvel lemaradtunk volna tőlük. Itt lesz a The Offspring, akit meg a múlt évszázad Billy Talent-jének feleltethetünk meg. Ha most még a Scootert összepárosítjuk Martin Garrix-szel, a House Of Pain-t meg Macklemore-ral, akkor megkapjuk, hogy a FEZEN lényegében retrofesztiválnak állt idén. Remélem, utolsó nap hajnalban jön a Necc Party, és magnóról eltolja még egyszer a fentiek összes slágerét, meg mindenki másét, akik nem fértek bele a költségvetésbe, hogy igazán kerek legyen a kép. Ja, hogy ők pénteken lesznek, bocsi.
Csakis az egy szem Alice Cooper az örök és megismételhetetlen, na meg a Blind Guardian, aznapi első és utolsó koncertélményem. 2015-ben jártam Fezenen utoljára, azóta nemcsak a fesztivált költöztették arrébb, de még kempingből is lett négy, úgyhogy az érkezést követő egy órában csak kóvályogtam a fesztivál körül, amíg össze nem raktam, hol lehet bemenni, kijönni, parkolni, sátrazni, karszalagot-passt átvenni stb. Az első soldout (’90-es éveket mindenki szereti) és az ezzel járó kempingregisztráció jelentős felháborodást keltett a látogatók körében: mermiazmáhogy egyórás séta a Bregyó-közi szállástól a fesztig, ingyenes transzferbusz ide vagy oda, ez felháborító! Egy karakánabb menedzsment (khmmszigetkhmm) ekkor csuklóból fizetőssé tette volna a parcellákat, aztán rögvest lett volna elég hely, meg sok csomagtartóban alvó fesztiválozó; ezért nem morogtam amiatt, hogy nekem is csak a város másik felén jutott szabad terület.
Mire a karszalag a csuklómra került, már 20:00 körül járt az idő (Carbonfools-nak, Therion-nak már csak integethetnék), ezért sátorállítás helyett megkerestem a parkolóban azt a borzalmas bokrot, amelynek a sűrű-szúrós közelébe csak egy elmebeteg menne, és sátrat-táskát-bukósisakot mindenestül bevágtam a gazba. Majd kényelmes tempóban elsétáltam a nagyszínpadig, szinte pontosan a The Ninth Wave nyitó kórusaira érkezve, mely nótával a Blind Guardian készült elsőre leszakítani a fejünket. Hát, nem jött nekik össze. Nem csak azért, mert a dal, ahogy az egész Beyond The Red Mirror album a „rutinmunkánál” dicsérőbb állítást nem nagyon érdemel, hanem mert az egész zenekar borzasztóan szólt. Ezt orvosolandó, a banda nem is erőltette tovább a tavalyi dalokat, a hangzás viszont még az ezt követő Welcome to Dying, és a Fly alatt is csúnyán vérzett. Pedig utóbbi alatt már Hansi Kürsch is sűrűn villogtatta híres hangját, jelezve, hogy túl tudná ő üvölteni az összes gitárt, ha akarná, de azért mégsem ez a dolgok menete. A billentyűs gyakorlatilag le volt nullázva, a dobos cinjeit is hol hallottuk, hol nem; de gitár, az bezzeg volt tökig.
Jó, tudom, a Blind Guardian munkásságának lételeme, hogy szólót szóló hátára zsúfolunk, és kiszámíthatatlan ritmusváltásokkal tesszük még kuszábbá a – Lord of the Rings és Game of Thrones alapos ismerete hiányában teljesen érthetetlen – dalainkat, amíg végleg el nem megy a kedvem attól, hogy valaha is egyhuzamban albumot hallgassak végig tőlük. Most viszont muszáj lesz, mert a zenekar a teljes Imaginations From The Other Side c. ’95-ös klasszikusát el fogja nekünk játszani, csak úgy, mert nem tudok semmilyen jubileumról, ami indokolná a lépést. A lemez egyébként valóban a power metal ékköve, egy mai szemmel nézve is egyedinek és úttörőnek számító mű – igaz, ezt az utat nem nagyon követte senki a színtéren, így jelenleg Hammerfall- és Sabaton-féle slágerzenekarok uralják a stílust Európa-szerte.
Ahogy belecsaptak a címadóba, varázsütésszerűen javult minden színpadról jövő hang, ezzel együtt a koncert élvezeti értéke is. Az albumokat terhelő túlzsúfoltság, a várakozásaimnak megfelelően, élőben megszűnt: itt minden kórusnak és szólónak megvolt a maga indokolt helye. A programot rendkívül feszes tempóban, minimális konferálással nyomták végig, talán hogy maradjon hely még egy kis slágerparádénak is a végén. A zenekar jó hangulatban, pörgősen játszott, főleg az énekes Hansi mozgott tőle szokatlanul aktívan a színpadon, sűrűn buzdítva a közönséget. A figura egyébként fantasztikus: ez az Ignite-pólós, rövid hajú, enyhén pocakos úriember akár a taxisofőr is lehetne, aki letett a bejáratnál, majd kíváncsiságból benézett a fesztre, hogy vajon hova igyekszik ez a sok ember; kicsit körülnéz a nagyszínpadon, majd csak úgy viccből beleénekel párszor a mikrofonba – de olyan hangon, hogy a szomszéd Wellhellóig belefagy mindenkibe a szó a gyönyörűségtől. Ám amint elhallgat, újra felölti a civil álcát, és szerényen levonul a sarokba ásványvizet pusztítani, átadva a terepet hangszeres társainak, a külsejükben is rocksztároknak.
Az Imaginations…-blokk az album minőségét követő, szép egészet alkotva zakatolt végig, talán a The Script for My Requiem–Mordred’s Song kettősnél érve el a zenitet. Ráadás előtti levonulással a zenekar nem pazarolta az időt, rögtön fölcsendült kedvencem, a Nightfall. Ami hangom volt még, azt itt üvöltöttem el teljesen, majd jött a Blind Guardian ars poeticájának is tekinthető, akusztikus The Bard’s Song, melyben Kürsch-nek szinte megszólalnia sem kellett, a rajongók átvállalták a szöveget. A zenészeken ekkor már érezhető volt a sietség, ezért zárásnak hozták a két lábdobgyilkos klasszikust: először a Mirror Mirror, aztán a… csak a Mirror Mirror. Mégis sikerült kifutni az időből, úgyhogy a kötelezőnek számító Valhallát jegelni kellett. A gitárosok bocsánatkérő tekintettel szórták a pengetőket a közönségbe, hiába; engem ilyen gesztussal nem lehet kiengesztelni. Egyrészt nekem nem is jutott, másrészt innentől tessék sűrűbben játszani kis hazánkban, nem csak újabb 15 év múlva, különben nem lesz elég egy sárkányos magyar zászló, meg egy „köszönöm my friends!”. Utánuk az Ossian foglalta volna el a nagyszínpadot, kvázi főbandaként (ez nem vicc, baszki, itt tartunk!), úgyhogy miután elüvöltöttem a Márhívót egy spontán formálódott kórussal, hanyatt-homlok menekültem a környékről. A sietséget és a Valhalla elmaradását Paksi úrék bűnlajstromára írtam, mindegy, hogy jogosan-e; van ott annyi minden, hogy ettől a kicsitől már rosszabbak nem lehetnek.
https://www.fesztblog.hu/wp-content/uploads/2015/08/feszt_o_meter_80.gif
Az esti programkínálat többi része a jelenlegi alkoholmentesség mellett nem ígérkezett számomra érdekesnek, úgyhogy kihalásztam a dzsindzsásból a cuccaim, és relatíve kevés bolyongással elmotoroztam a kempingig. Amire számítottam: zárt kapuk/elfogyott kempingkarszalag/ilyenkor már nem regisztrálunk, gyere vissza holnap. Amit kaptam helyette: segítőkész éjjeli recepciós, aki kinyitja a kaput, enged beparkolni, megmutatja a sátorhelyet, és elmondja a wifijelszót. A kemping csöndes, nyugis, hely van bőven, árnyék is reggelre, áram a sátorhoz közel – lehet, nem is kell holnap sajtóiroda után rohangálnom. Abszolút kellemes meglepetés, örüljetek, hogy ingyen van. Még.