Először is, szögezzük le: minden tisztelet a metálosoké. Aki képes még a hőségriadóban is full feketében feszíteni, ráadásul hosszú bőr(!)gatyában, bakancsban és sötét pólóban, arról csak a legnagyobb tisztelettel lehet beszélni (amellett, hogy természetesen nem lennék még a kerületben sem, amikor este leveszi azt a bakancsot). Nem is egy ilyen elvetemült ember jött szembe a FEZEN 2., csütörtöki napján, látszott, hogy ezek az arcok tényleg komolyan gondolják a metált, nem amolyan panel-rockerekkel van tele Székesfehérvár ezen a hétvégén. Persze a hőséget azért valahogy kompenzálni kellett valahogy, így már kora este hosszú sorok alakultak ki a sörös pultok előtt, ahol 500.-ért a csapolt Dreher mellett Hidegkomlóst is mértek (piros pont!).
Megérkezésünkkor helyet foglaltunk a lehető legárnyékosabb sörpadoknál (ott csak nettó 70 fok volt), a háttérben épp az Ocho Macho végzett, ezzel egy időben pedig asztalunkon pedig az Öt Korsó Sör zenekar kezdett, akik elég hamar ki is fogytak, nem bírták a tempót. Ahogy ment le a nap és hűlt egy picit (hangsúlyozom, picit!) a levegő, úgy tért belénk is vissza az élet és az egyre több sör, elsőként a Russkaja koncertjébe néztünk bele.
Bár az orosz zenekar még nem emelkedett Dub FX-i vagy Parov Stelar-i magasságokba, ami az egy évre jutó magyarországi koncertek számát illeti, de azért már jártak nálunk több alkalommal is az elmúlt időszakban. Ennek ellenére nekünk most először volt szerencsénk hozzájuk, rövidke ismertségünk alatt pedig annyit sikerült megállapítani, hogy jó-jó, de azért a Leningrad ennél határozottan jobb. Mert ugye mihez is hasonlítson az ember egy orosz ska-punk bandát, ha nem egy ugyanilyen jellemzőkkel rendelkező együtteshez? A Russkaja inkább tűnt a Leningrad lebutított, nyugatibb megfelelőjének, mint komolyan vehető zenekarnak, így mi inkább a biztos szórakozás reményében a Petőfi sátor felé vettük az irányt, ahol nemsokára a Belga kezdett.
Igen, komolyan gondoltuk, hogy biztos szórakozás, ugyanis a Belga pont az a komolyan vehetetlen zenekar, akikre félspiccesen el lehet ugra-bugrálni, ezt kár magyarázni. Mindez működött volna rendesen, volt koncertmegnyitó nemzeti színű szalag átvágásával meg minden, de… Egy sátorban, a hőségriadó idején úgy, hogy az egyik oldalán a ponyvát fel sem húzzák, hogy legalább egy kicsit járjon a levegő… ez a hely maga volt a pokol. Vagy inkább az ördög segglyuka, ha abban még melegebb van. Ennek ellenére minden elismerésem Tituszéknak, rám egy olyan kötött sapkát, amiben ők ugráltak erőszakkal sem lehetett volna adni aznap.
Amint kiléptünk a sátorból (Ace Ventura orrszarvús jelenete megvan?), a nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol már javában ment a Saxon. A ’76-ban alakult együttes még a társaság egyes tagjainak szimat-szatyrain szerepelt feliratként úgy 20-25 évvel ezelőtt, azota pedig nem sokat változtak a dolgok. Megnyugtató, hogy azóta is ugyanazokkal a számokkal zenélnek a ma már nagypapa korú vén rockerek, így könnyű volt belerázódni a koncertbe. A hangosítás persze csapnivaló volt, csörgött-csattogott az egész, de ennek ellenére a koncert élvezhető volt, bár be kell vallani, nagyrészt a nosztalgia-faktor miatt. Két gitárriff között akaratlanul is felmerül az emberben, hogy mi lesz, ha ezek a bácsik már nem játszanak majd tökös gitárzenét, akkor ki fog nekünk ilyen muzsikát játszani? De tényleg, ki?
Mindegy is, ezen majd filozofálgatunk mások, inkább a Saxon és az est fő fellépője között magunkba toltuk életünk valószínűleg leggazdaságtalanabb pizzaszeletét (nyolc-kibaszott-száz forint, egy pizzaszeletért), majd sörös poharainkat újratöltve és egy hűsítő gin-toniccal felszerelkezve beálltunk, hogy végre élőben láthassuk a 20 év után Magyarországra visszatérő Alice Coopert!
Nem fogok zsákbamacskát árulni: ez bizony egy kibaszott jó koncert volt. Alice mind a 69 éve ellenére olyan elánnal, mozgással és energiával van jelen a színpadon, hogy az elképesztő. A hangja még mindig 10 pontos, az arckifejezés is pontosan ugyanolyan, mint akár 30 évvel ezelőtt (mellesleg, hogy lehet ilyen csúnyán grimaszolva nézni másfél órán keresztül hetente többször?), a show pedig, amit a színpadra pakolt a zenekarával együtt, valami egészen zseniális.
A koncert leginkább két részre bontható: az első nagyjából negyven percben gyakorlatilag mindenféle látványelem nélkül csak zenéltek. Persze ekkor is voltak szép beállások Alice-szel és a 4 gitárossal (milyen jól néztek ki ezek, te jó ég!), de kellékek nélkül is gyönyörű, tömör és élvezetes első háromnegyed órát láthattunk.
Ezután jött a tényleg mindenki által ismert Poison, majd utána mintha még feljebb tette volna a lécet a koncert: kaptunk kriptából megszülető Alice-t, volt két ember magas, óriási Alice, pénzt osztó Alice és a végén: a színpad közepén lefejezték Alice Coopert! Mindezt az izgalmasan előadott, cseppet sem gagyi látványt tegyétek össze pár kötelező tűzijátékkal, füsttel és fényekkel illetve Alice zseniális hangjával és minden dumálástól és közjátéktól mentes zenével.
Persze, majd’ 70 évesen nem lehet lenyomni egy full koncertet egy huzamban, de a kitöltő gitár-, dob- és basszusszólók mind izgalmasak voltak, nem érződött rajtuk az oké, ezt most ide beerőltetjük, amíg újraélesztik az énekest dolgot, dumálás pedig szinte semmi nem volt a számok között, csak zene, zene zene. Így kell ezt csinálni akkor, ha van mivel megtölteni a műsoridőt, nem pedig a világbékéről meg a szeretetről hadoválni percekig. Az első konkrét kommunikáció talán a ráadás előtti Thank you! kiszólás volt, ehhez kaptunk még a ráadás szám (School’s Out) pár hasonló kiszólást, de ennyi. És ez bizony, tökéletesen elég is volt.
Meg kell még említeni az Alice körüli zenészeket, akik rettentő profin tolták le a koncert másfél óráját, látszott, hogy mind rettentően képzettek és Nita Strauss sem csak azért került be a zenekarba, mert kellett egy csaj gitárral (persze ettől még dögös volt ő, gitárral meg különösen, de ne vegyük el a zenei érdemeit). A koncert második felére összehozott színház-szerű előadás pedig nem, hogy nem fulladt vurstli-szerű röhejbe, hanem olyan szórakoztatóan lett előadva, ahogy azt csak kevesen tudják, ennek pedig egyike Alice Cooper, aki annak idején feltalálta a csináljunk egy nagy színházat a koncertből iszonyú erős zenei háttérrel műfajt.Összességében, így kell csinálni egy emlékezetes, minden igényt kielégítő koncertet. Alice Cooper, ez nem volt semmi!
Jah, és ha egyszer rocksztár leszek (spoiler: nem leszek), akkor mindenképpen szeretnék egy, a saját nevemmel ellátott övet, az állati menő! Illetve egy sétapálcát is szeretnék, mint Alice! Meg olyan szemfestéket is! És a ruhatárát is! Najó, nem lehetne, hogy én leszek Alice?!
A koncerten elhangzott dalok:
