Egy ilyen diszkóban mindig ott a helyünk

Úgy alakult, hogy nem is egy, hanem két estén át tartott az Arcade Fire első magyarországi bulija, amely (jelezvén, hogy nagyon erős év a 2018-as a hazai élő bulikat kedvelőknek) bőven kiérdemli a 10/10-es osztályzatot.

Tökéletes két órás koncert az Arénában, előtte éjszaka pedig egy jó hangulatú (házibulinak is beillő) dj party a frontemberrel. Álom. Azt tudni kell, hogy Win Butler rendszeresen pörget lemezeket nyomkodja a kütyüket DJ Windows 98 néven. Szerencsére a prágai és a budapesti koncert között volt egy teljes pihenőnapjuk (és az is szerencse, hogy ezt a teljes napot nem cseh sörök kortyolgatásával akarták tölteni), így Win aktivizálta magát, bevetette magát a pesti éjszakába.

Szombat délután futótűzként söpört végig a neten: DJ Windows 98 buli a Központban!

A fergeteges nosztalgiapartit Win valami egészen elképesztő könnyedséggel vezényelte le. A zenekar két session zenésze is elkísérte, Stuart Bogie  és a perkása Tiwill Duprate, akinek egy paraszt beszólt, de azt is profin kezelte, szó szerint kézbe vette a probléma megoldását.

Win kedvét ez nem szegte, sőt. Úgy mozgott a Madách téren, mintha ő lenne a rezidens dj minden hétvégén. Sörös rekeszen a laptop, kézműves sör a kézben, sorjáznak az Arcade Fire zenéjére ható klasszikusok a ’80-as, ’90-es évekből, miközben bárkivel készségesen váltott pár szót. Egy világsztár a budapesti éjszakában. Na, ez már valami.

Vasárnap ez a házibuli hangulat folytatódott az Arénában. Az már jó jel volt, hogy nem lesz rövidke, fesztivál program az estén, ennek biztos jele volt, mikor a bejáratnál az egyik biztonsági őr bánatos képpel közölte a friss infót a kollégákkal: leghamarabb fél tizenkettőkor ér véget a műszak.

A Valton bánata a mi örömünk. 

Megszámlálhatatlan zenész, zenei újságíró, rengeteg lelkes arc, és egy még érdekesebb fickó. A VIP részleg felé keveredve egy hölgy mellett, mintha Ewan McGregor állna. De mit keresne itt Renton? Kérdezem magamtól, legyintek, aztán libbenek is tovább, hogy hétfőn olvassam: tényleg ő volt ott és akkor.

A kezdésre jó ha háromezren gyűltünk össze. Őszintén? Nem is vártam nagyságrendileg nagyobb tömeget. Sajnos, nem sajnos ez van. A hírek szerint az észak-amerikai turnéra is jóval kevesebb jegyet értékesítettek, mint eddig, nálunk meg? Örülni kell, ha összejön háromezer ember, aki tényleg értékeli az Arcade Fire-t. Mert ez a háromezer tényleg értékelte.

A kezdés 20:57, ekkor csendült fel az intro, (bár sajnos a boksz ringet nem hozták át az öreg kontinensre) egy bokszmeccset idézett a bevonulás. Hátulról, a közönségen át, magyar konferálás mellett érkezik a zenekar.

A színpad felett a régi amerikai színházakat-mozikat megidéző, háromszögként a nézőtér felé kitüremkedő kivetítő.

Úgy spontán az egész este, hogy a világsztárokra jellemző vérprofizmus sem hiányzik.  Win Butler, egy erőteljes, hatásos, a kaotikusnak ható zenekart remekül uraló frontember.  Neje, Régine Chassagne, a ’80-as évekből itt maradt popdíva. Tim Kingsbury, Richard Reed Parry és Jeremy Gara tökéletes zenészek. Alapból Win és Parry gitáros, Gara dobos, Kingsbury basszusgitáros, de ez a csapat olyan, mint Pep Guardiola középpályája (ha, már zajlik az vb, nesze nektek egy focis hasonlat), nincsenek rögzített szerepek. Mindenki játszik mindenen. Cserélődnek a szerepek, na meg a hangszerek (van itt a megszokottakon kívül tangóharmonika, digitális szinti, de még csengő, sziréna és üvegpalack is).

Külön színfolt a másik Butler, William, aki mint Win gonosz ikertestvére tombol a színpadon. Egyszer vonaglik a szintik között, erősítőkről ugrál le, miközben nyúzza a basszusgitárt, hogy a másik pillanatban egy mikrofon mögött lássuk viszont, majd kabátot húz Parry fejére..

Ez a pulzálás végig megmaradt, őrült dinamikát adva az amúgy is lüktető vasárnap estének.

A szombaton látott Duprate-Bogie páros a háttérben hozzáteszi a magáét az egészhez, az eredetileg hegedűs Sarah Neufeld-ről pedig kiderül, hogy milyen jó hangja van.

Ritkán látni ennyire működő zenekart (pláne itthon). De ahhoz, hogy ennyire működjön a spontaneitás, nem keveset kell gyakorolni. Ezek az emberek viszont profik. Abszolút a szakmájuk csúcsán vannak.

Win (szó szerint) kimagasló frontember. A kezdésre visszautalva, tényleg mind egy sportoló, műanyag palackból nyeli, spricceli, prüszköli szét a vizet, lemegy a közönség közé, felbukkan a keverő mögötti diszkó gömbbel ékesített kisszínpadon, feláll narancssárga bakancsában a monitorokra és onnan vezényli bandáját és a közönséget.

Everything Now. A kezdet. Akárki akármit mond, jó dal. Élőben odaver erőteljesen. Élőben atomdurva. Kétszer is nekifogunk, Win belebakizik I’m fucked up, mondja, Jeremy teli szájjal vigyorog. Igazából túl lehetett volna lendülni a hibán, de nem. Ezen az estén mindennek tökéletesnek kell lennie.

Nem csak Gara, mi is vigyorgunk. Vagy önfeledten ugrálunk, tátott szájjal bámulunk, hipnotikus állapotba kerülünk. Baromi jól érezzük magunkat.

A kivetítőn a számokhoz tökéletesen passzoló videók, a fények hol epilepsziás rohamba kergetnek, hol pedig szemerkélő esőt imitál a lézer. Az egész zenekar ilyen. Nemcsak a számok mások és mások, hanem a dalokon belül is sok, egymástól gyökeresen különböző réteg van. Stílus és ötletkavalkád, tobzódunk a hangokban. Néha leviszi a fejünk a basszusszinti, néha elámulunk egy-egy szép dallamon.

Van közönségénekeltetés, közönségmozgatás (az egészséges kereten belül), mobiltelefonos fényár. És őrületesen nagy endorfin felhő. A szombat esti házibuli hangulat megmaradt, csak még egy pár jó arc csatlakozott a partihoz.

A második szám a Here Comes the Night Time, utána két turnédebütáns dal, a Neighborhood #2 (Laika) és a Black Mirror. Utóbbinál megtudjuk, hogy azért került most elő, mert a Neon Bible nagyzenekari felvételeit Budapesten vették fel.

Nálunk született a Surf City (Eastern Bloc) című b-oldalas szám, így Prága után itt is felcsendült.

A Surf City után ami következett. Apám. Aki ott volt és nem szippantotta be, annak nem is tudom mi a baja. Ez ott és akkor a csoda volt.

A zenekar is érezte, hogy itt sikerült valami nagyot gurítani, így megkaptuk terven felül a No Cars Go-t.

A ráadásban az ihletett szépségű We Don’t Deserve Love, az Everything Now repríze, majd a totális sláger, a Wake Up.

Gyakorlatilag takkra két óra. Még néznénk. Akár mostanáig.

Búcsú, majd zenélve távozik a banda, már rég az öltözőfolyosón járnak, de még szóltak a ritmusok a hangszórókból. Mi meg csak álltunk még ott a színpad előtt, emésztve a látszottakat.

Aztán felcsendültek az előző napról ismerős slágerek, köztük ez. Nem lehetett nem vigyorogni.