Nagyon kellett dolgoznunk azon, hogy életet leheljünk magunkba és 18:30-ra kiérjünk a manchesteri Everything Everything koncertjére. Sajnos a kezdésre nem sikerült az A38 sátorhoz érkeznünk, de eleinte ezt egyáltalán nem bántuk.
Az EE zenei világa szintipop, némi elektronika, rockosabb gitártémák és Jonathan Higgs énekes hol elvont, hol szimpla halandzsa (ahogy feléjük mondják: mambo-jambo) énektémáiból áll össze. Nem egy klasszik partyzene, nem is fejleszakítós rock, így a korai időpont ellenére becsületesen felduzzadt, főleg brit fesztiválozókból álló közönség is tétován figyelte, ahogy egy kelet-magyarországi, bezárásra ítélt vasútvonal forgalmi szolgálattevőjére hasonlító (mínusz Sport márkájú habszivacs papucs, plusz fehér tornacipő) Higgs és társai egyre mélyebbre ereszkednek saját zenei világukban.
https://www.instagram.com/p/BmWs64Lgv9N/?taken-by=fesztblog
A koncert vége felé jöttek a slágeresebb dalok, együtt énekelhető refrének, és látszólag a közönség torkán is lecsúszott annyi Hidegkomlós Dreher, hogy megmozduljanak és együtt énekeljenek a zenekarral. Kezdésnek tökéletes volt, de senkit nem tudok hibáztatni, ha 2-3 szám után inkább a fűben ücsörgést választotta, vagy az esti nagy roham előtt közelebbi kapcsolatba került inkább egy gyros-tállal. Azért különösen bosszantó a koncert eleji lagymatagság, mert az EE-nek bőven van annyi izgalmas és együtt énekelhető zenéje, amire komoly dramaturgiát fel lehetett húzni még egy koraesti A38-as idősávban is. 10/6
szöveg:@csingasz
Több okból szeretünk idén az Európa Színpadra járni. Eddig is közel volt az A38-hoz, de talán sokkal könnyebb átjutni, mint korábban. A kortárs saját anyanyelvi kultúra találkozik a Sziget Fesztivállal és ez még ad némi reményt arra, hogy egyszer csak lesz utánpótlása Nagyszínpadnak. Harmadszor pedig felfedeztünk egy nagyon fasza kajáldát.
Haladjunk visszafele. Együnk! Mostanában ha Sziget kajáról van szó, akkor két dolgot szoktak leírni. Egy: ki- beszabott drága, kettő: még keveset is adnak belőle. Double Dog a színpaddal szemben található. Az ár: 1550.- forintért már kapsz egy klassziknak nevezett szendvicset a következő kiszerelésben. Jól átsütött ciabatta formájú buci, két vékony dupla kolbásszal, amit valóban meg kell rágni, nem mócsingos, a bódé kiírása szerint még prémium is. Igaz nem a NÉBIH-től jöttünk, így nem tudjuk mi van benne pontosan, de nem a vásári zsírtól tocsogós húsról van szó az biztos. Emellett van benne szósz, és sajt amitől a forró szendó nagyon krémessé válik, ropogós hagymától és salátától nem ázik el az egész. Patent kaja, több mint tűzoltás, rendes vacsoraként is funkcionál. A fesztblog szó bemondásáért nem kaptok kedvezményt, de aki megkóstolja a tippért is hálás lesz.
A német Chefboss fellépésének megtekintését nem tudatosság, csak Bastille elkerülése vezérelte, őket láttuk már és egyszer is untig elég volt. A germánoktól azóta is tátva marad a szám, és elcsöppen a nyálam, ha rájuk gondolok. Itt jegyzem meg, hogy kollegám többször rám szólt igyekezzek minél kevésbé szexistán megírni a látottakat, szóval ez egy újra gondolt verzió.
A színpadkép, egy dj talpig feketében swaroskival kirakott latex szopóálarcban, hatalmas köldökig érő nyaklánccal, egy mac gép, és valami pultra helyezett bizbasz, amit egy ujjal ugyanúgy lehet nyomogatni, de hallgat a két ujjas, vagy a kicsit haladóbb és vastagabb három ujjas verzióra. Néha emberünk felállt a pultra, onnan egy afrikai zászlót lengetett, vagy valami mikulásbothoz hasonló análintruder 2000-rel integetett.
https://www.instagram.com/p/BmWtpP6Azam/?taken-by=fesztblog
Előtérben színesbőrű tetovált lányok, lemezlovashoz képest némileg díszítettebb már-már törzsi maszkban, falatnyi, feszülős, feneküket alig takaró kis naciban rázták a p…, táncoltak. Ez ha jól tudom, az amit a köznyelv pusztán twerkelésnek hív. A zenekar vezértáncosa és feltűntetett tagja, Maike Mohr szerepe már több volt. Az a típus, akire dolgozó férfiember magányos óráiban úgy keres rá a neten, hogy blonde, skinny, college girl. A refrének nem mikrofonba való éneklése, tátikája és a közönség hergelése tette érdemessé, hogy kétszemélyes plakát egyik tagjává tegye. Az ő tomporának rázása adta az ütemet a többi táncoslánynak, emellett elnyújtott, hosszantartó szemkontaktus a közönséggel, gyakorta simogatta saját elsőd- és másodlagos nem jellegét, amit kolleganői nagyon közelről meg is néztek, és néha le is simítottak róla a Sziget porát. Szóval semmi különleges.
Az énekesnő Alice Martin egy kisnövésű, fekete kosárlabda játékosra hasonlított, mély hanggal, maszkulin mozdulatokkal, nőiességét eltakaró mellényben. Aki német rapet tolt, amiből egy árva kukkot nem értettünk, de szívesen hallgattuk mert dallamos és rímelős volt.
Igen, kedves olvasó kezded jól érezni, picit olyan mintha megidézték volna, sőt helyenként túl is szárnyalták a Die Antwoord életérzést. És ha ez még nem lett volna elég, kaptunk füstgépet, konfettit és szerpentint az arcunkba, mint egy Major Lazer koncerten, amelytől zeneileg nem is álltak messze.
Nem túlzás állítani, hogy az eddigi Sziget egyik legjobb baszatásában vehettünk részt, energikus egy percre sem leülő showban, mindent megkapott szemünk és fülünk, ami egy igazi bulikához kell: ütemes basszust, interaktív öltáncot, stage diving-ot. Nem 10/10-es, hanem 10/11-es kapnak tőlünk.
szöveg: @nekedirom
Vacsoránk elfogyasztása közben kezdett az Európa Színpadon az észt rapper, Tommy Cash. Nem mennék bele a generációzásba, de azt azért megjegyezném, hogy rettenetesen elszomorított, hogy a mai fiataloknak meghatározó élménye a Pussy Money Weed és hasonló magvas mondanivalót bexanaxozva, egyszerre alpári és végtelenül egysíkú zenével megtámogatva átadó előadók koncertje. Nehéz volt eldönteni, hogy az előadó komolyan gondolja-e ezt a zenét, vagy vicc, és görbe tükröt állít a többi, hasonszőrű és szintén igénytelen önjelölt benyugtatózott dünnyögő elé. Ha előbbi a helyzet, szégyellje magát, ha az utóbbi, akkor valószínűleg nekem szar a humorom. 10/0
szöveg:@csingasz
Az este fő fellépője a Mumford & Sons volt, akiknek már azért is ment ritkaságszámba hazai fellépésük, mert Európában idén nyáron kizárólag a Szigeten léptek fel. Valamint emlékezhetünk a közvetlenül befutásuk után tartott PeCsás bulira, ahova minden bizonnyal kétszer annyi jegyet is el lehetett volna adni, de a zenekar inkább kitartott a kisebb, intimebb helyszín mellett. Most viszont megkapták a headline slotot, rottyig megtelt a Nagyszínpad előtti tér, és látszólag a közönség készen állt arra, hogy Marcus Mumfordék tenyeréből egyen. Jól is indult a buli, az első két számon a kifutóra kitelepülve adták elő a srácok, tényleg kis klubbuli hangulata volt a dolognak, és kezdtem azon agyalni, hogy mikor lett ez a zenekar a U2-ba oltott Coldplay (és mennyire megszívta, aki dél óta foglalta az első sorban a helyét, hogy aztán a háta mögött történjenek az események). Aztán a srácok szépen visszasoroltak a színpad hátsó részére, és játszották a dalaikat. És ennyit csináltak. Komolyan mondom, én ilyen töketlen rockzenekart még életemben nem láttam. Volt arcuk az előttük fellépő, csodálatos Lianne La Havas-t felhívni közös produkcióra, ami végül abban merült ki, hogy a hölgy háttérvokálozhatott csak, egy árva saját sort nem énekelhetett. Ahogy Ms. La Havas, úgy a közönség is csak asszisztálhatott, ahogy Marcus Mumford ezerszer meghalt a saját maga által írt dalok szépségében és súlya alatt a színpadon, meg kollégái jó iparos módjára csipkedték a bőgőt és csürkölték a bendzsót. A kollégánk által korábban méltatott, és a többek között az Artcic Monkeys lemezeit is pimpelő James Ford producer munkájával teljesen új irányt kijelölő Wilder Mind lemez dalai a koncert vége felé szaporodtak meg, és azokban a dalokban volt némi kakaó, amitől úgy érezhette magát ez ember, hogy nem csak egy délutáni mise utáni örömzenélést hallgat egy oregoni baptista templom szociális helyiségében, hanem egy sokszázezer eurós profi produkciót. Régen rossz, ha azt kell egy koncert kapcsán kiemelni, hogy a pirotechnika meg a konfettik milyen faszák voltak, tekintve, hogy ezt egy mezei Tankcsapda koncerten jószerivel megkapja az ember.
https://www.instagram.com/p/BmWcaphAvCL/?taken-by=fesztblog
A nagyon nagy slágereket azért a Mumford and Sons sem tudtam eltökölni, ott a közönség szinte átvette az irányítást, hogy legalább ők egy kis életet csempésszenek az estébe. Az pedig, amikor a jól ismert nagy sláger együtténeklős refrénjét a frontember szándékosan máshogy, még elvontabban, még művésziebben adja elő, mint ahogy körülötte 50 ezer ember telitorokból üvölti, az maga a nettó gagyi. Ezt még súlyosbították a srácok két új dal élő premierjével, amelyek – láss csodát – lassúak, vontatottak voltak, és a közönség is telefonnyomkodással vagy beszélgetéssel vészelte át őket.
https://www.instagram.com/p/BmWt3PLgysp/?taken-by=fesztblog
Mumfordék nyugodtan megnézhetik az előző napi Lana del Rey koncert kópiáját, ahol sokkal lassabb, sokkal szomorúbb számokkal sikerült kapcsolatot építeni a közönséggel. Itt kapcsolat nuku volt, de azért nem mondom, hogy ne lett volna nagy királyság, mikor Marcus az egyik dalt a dobszerkó mögül adta elő kifogástalan ütőhangszeres technikával. Ekkor látszott igazán, hogy nagy zenész, de béna előadó.
Azzal akartam zárni, hogy hol van az I Will Wait videójában látható önfeledt, őszinte zenekar de megnéztem a cikk írása közben a klipet, és Marcus Mumford azon is úgy játssza végig a dalt, mint aki gyökérkezelésről érkezett. Nincs mese srácok, a bendzsót be kell dobni a lombdarálóba, a nagyszínpadosdit elfelejteni. Tényleg jobban áll(hat) nektek az intimebb klubkoncert miliő, meg a zúzosabb dalaitok, amiket talán még ti is élveztek. 10/4
szöveg:@csingasz
A Világzenein a Canzoniere Grecanico Salentino felé vettük az irányt. Az első szám után kezdett dézsávünk lenni. Rákerestünk és igen, három éve is óriás bulit csináltak itt. Akkor ezt írtam róla:
Nem tudom, hogy a rajongók, hogyan becézik a következő együttest, mondjuk megkérdezhettük volna, mert egy Jürgenen két fesztbloggeren kivűl valószínűleg mindenki olasz volt. Canzoniere Grecanico Salentino hagyományos pizzica népzenét játszik úgy ’75 óta. Ja kicsit össze voltak szokva. Bobanék után léptek fel, de csináltak olyan hangulatot, mint ők szoktak. Voltak lassabb részek, de általában egy bozontos Cantona úgy ütötte a Tamburellot, mint ördög a nejét. A koncert felénél két-három csörgő ki is szakadt belőle. Volt még harmonika, hegedű, buzuki, szemrevaló táncosnő a színpadon, és egy marha nagy közönség, aki belepasszírozta a nézőtér deszkáit a földbe jókedvében.
https://www.instagram.com/p/BmWuGcDA2qP/?taken-by=fesztblog
Amit most annyival egészítenék ki, hogy egy percre sem volt megállás, nem lassítottak tempójukon egy szusznyit sem. Az elsőre hajlott korú makramé szakkörnek kinéző muzsikusok, olyan hangulatot toltak népzene jogcímen, hogy Marcus Mumford is megirigyelhetné. 10/9
szöveg: @nekedirom
borítókép: Mudra László